Rose prológus

Morrigan hosszú vörös, fekete tincsekbe vegyülő haja volt az első, amit Riordan McNamara megpillantott, amikor a csarnokba lépett. Abban a másodpercben az istennő felé fordult és szélesen elmosolyodott.

- Úgy örülök, hogy látlak Riordan.

- Ez kölcsönös. – Bólintott felé a férfi udvariasan. – Úgy hallottam, valami fontos dologról akarsz velem beszélni.

- Nos, igen.  Tudod mostanában… aggódom.

- Aggódsz? Kiért? Értem? –Már maga a tény hogy Morrigan aggódik, is lenyűgözte Riordant, az meg hogy érte már csak hab volt a tortán.

- Ugyan Riordan, te is tudod, hogy mire célzok. Eltávolodtál mindentől az utóbbi időben. Félek, hogy…

- Nem kell neked semmitől félni Morrigan tökéletesen jól vagyok. Nem távolodtam én sehova.

Szigorú pillantást vetett rá, abból a fajtából, amelyikre csak a több ezer éves isten nők képesek.

- Mind ketten tudjuk, hogy igazam van. Nem érdekel már semmi, nem csinálsz semmit, nem törődsz olyan dolgokkal, ami eddig foglalkoztattak. Ez… ezen nagyon sokan átesnek Riordan a magány a halhatatlanság mellékhatása. Mindeninek eljön az életébe egy időszak, amikor szembesül ezzel.

- Nem vagyok magányos. –Csattant fel Riordan a kelleténél talán egy kicsit hangosabban. –Morrigan nekem csak térre van szükségem, nincs szó itt magányról. – Riordan tényleg nem gondolta magányosnak magát. Voltak társai, barátai, ellenségei. Sok nő is megfordult az ágyában. Azt pedig, hogy lélekben mindegyiküktől kilométerekre állt, már nem óhajtotta elárulni Morrigannak.

- Mondhatsz, amit csak akarsz Druida, de én a saját szememnek hiszek. És igenis ezt látom.

Riordan csak a szemét forgatta, gondolván nőkkel nem érdemes vitatkozni, főleg a több ezer éves halálistennőkkel nem.

- Ezért kapsz tőlem egy feladatot. –Jelentette be váratlanul és olyan vidámsággal, mintha az öt éves gyerekével közölte volna, hogy állatkertbe mennek.

- Morrigan. – Mordult fel fájdalmasan vontatott hangon a férfi. – Már jó néhány éve nem vállalok semmit. Ez most sem változott. Akármi is az nem én vagyok rá a megfelelő ember. És ha most megbocsájtasz…

Visszafordult az ajtó felé, és távozni készült, de a terveit éles női kiáltás szakította félbe

- Te csak ne fordíts hátat nekem Druida. – A mennyezeten apró villámok cikáztak végig, egy pillanatra nappallá téve az éjszakát.

- Talán kicsit túl komolyan veszed magad, Morrigan. Csak nem az év anyukája címre pályázol? –Fordult vissza Riordan bosszúsan.  A villámok eloszlottak fejük fölül és Morrigan hangja is szokásos bársonyos macska dorombolásra hasonlított.

- Segíteni akarok, nevezd, aminek akarod, Riordan.

- Nem vállalok semmit már…

- Túlságosan régóta. Kijöttél a gyakorlatból, te voltál a legjobb Druidám és most meg, olyan vagy, mint egy visszavonult Keresztapa. Ez már nekem is kezd lassan megalázó lenni.

- Hűha, már popkult utalásokat is használsz, miket hagyhattam ki az utóbbi pár évben. –Riordannak hirtelen eszébe jutott az isten nő utolsó mondata. –Várj csak… te most provokálni próbálsz engem?

- Ó… ugyan dehogy. –Legyintett nagyvonalúan Morrigan, ami nála egyértelműen olyasmit jelentett, hogy ”igen provokállak”. – Csak közöltem a tényeket, tudod, itt náluk folyamatosan pletyka tárgya vagy. Gondolj csak bele jobban, a nagymester egyszer csak visszavonul és a normális emberek életét próbálja élni, aminek mondanom sem kell, semmi értelmét nem látom. Te nem arra teremtetettél, hogy ember legyél Riordan, ne csodálkozz, ha az emberek társadalma kivet magából. –A férfi állkapcsa megfeszült, de inkább befogta a száját. –Sokan azt hiszik meghaltál, vagy, hogy valaki elvette a képességeidet, vannak olyanok, akik azt terjesztik átpároltál a másik oldalra. Így én is céltábla leszek Riordan. És azt nem hagyom, nem fogom saját magam fárasztó találgatásoknak kitenni a te kényed kedved miatt.

Riordan számára Morrigan viselkedése puszta hisztinek tűnt, ami semmiben sem különböztette meg az isten nőt egy 21. századi amerikai nőtől.

- Nos, Morrigan rendben van. Had halljam, mit akarsz.

Olyan széles mosoly volt a beleegyezése ajándéka, ami még talán egy kicsit a férfi fagyos szívét is meghatotta. Morrigan csettintett intett egyet a tenyerével és a csarnok egy csodás festménye helyén egy új kép jelent meg. Pontosabban nem is képe volt, inkább egy ablak egy másik helyre. Riordan nem tudtam megállapítani, hogy ez a múlt vagy a jelen, de igazából már nem is érdekelte.

Egy lány volt ott, ha jól látta egy könyvtárban lehetett és egy asztalnál olvasgatott. Arcát gyenge fény rajzolta körbe, amikor felpillantott a könyvéből és megvillant a szeme.

Sugárzott belőle a fiatalság és az élet.  Riordan hirtelen öregnek, tehetetlennek és szerencsétlennek érezte magát, pedig jól tudta, hogy milyen erős és tisztában volt a képességeivel is. De ahogy ránézett a lányra, akiből csak úgy sugárzott az életerő hirtelen kettőséget érzett. Túl sokat élt már, de elég volt a lányra vetnie még egy pillantást és egyből meggyőződött arról, hogy tovább élni érdemes, mert ebből az egészből sohasem elég.

Burjánzó vörös haj korona vette körül a kerek arcát. Jól láthatóan ír volt, persze nem csak a haja vagy a sugárzóan zöld szeme miatt, de egyszerűen a tartásából a szája és az orra ívéből is meglátta benne az ősi vér vonalat. Határozott szemöldöke volt, magas arc csontja és olyan hosszú szempillái hogy lehetetlen volt nem azokra figyelnem, amikor pislogott. A szája bármiféle rúzs nélkül is vöröses árnyalatú volt és olyan telt, hogy Riordan már a gondolatba is beleborzongott, hogy…

- Ne is gondolj rá Druida. –Parancsolt rá Morrigan, éles hangján. – Nem azért vagyunk itt, hogy te meg a lány gazdagítsátok a földet néhány helyes kis ír kölyökkel. Azonnal verd ki a fejedből.

- Amikor legutóbb találkoztunk még nem voltál gondolat olvasó, ha jól emlékszem. – Vetette fel neki, de közben le sem vette a szemét a képről, a lány közben lapozott, valami olyasmit olvashatott, amit viccesnek talált, mert széles mosoly terült szét az arcán.

- Ugyan Riordan a férfiak azok férfiak. – Jelentette ki Morrigan, ezt a csodálatos örökérvényű mondatot. – Mindegy, hogy melyik évszázad, ország vagy időzóna. Sőt az is hogy milyen nő. Elég egy csábos mosoly, egy kerek csípő és máris más üzemmódba kapcsoltok át.

Riordanben felötlött a gondolat, hogy Neki vajon mennyire kerek a csípője, de mivel még mindig ült, ezért nem tudott eleget tenni a kíváncsiságának, így inkább a tárgyra tért.

- Kicsoda ő, Morrigan? Miért mutatod meg ezt nekem?

Pár másodpercig a halálistennő is a festményre meredt, majd válaszolt.

- Ő itt a kiválasztottam, a neve Rosaleen Hanigan. Azért muta…

- Várjunk csak –emelte fel a kezét Riordan zavarodottan. –Azt mondod ő a Kiválasztott? Nagybetűvel, mennydörgéssel meg minden?

Morrigan tágra nyílt szemekkel nézett rá és lassan bólintott.

- Az nem lehet… de hátha… - nem igazán találta a megfelelő szavakat. Tudta, hogy egy újabb kiválasztott megjelenése mit jelent, és azzal is tisztában volt, hogy ha ez a kiválasztott Morriganhez tartozik, akkor talán a helyzet sem olyan rózsás, mint amilyennek eddig hitte.

Mielőtt feltehette volna a kérdéseit Morrigan beszélni kezdett.

- Tudod, mostanában csendesség volt. Tényleg igazi nyugalom. Te is visszavonulhattál, sok más druidával együtt, mi is pihenhettünk egy kicsit. Azonban úgy tűnik, valami ismét közeleg és semmi jót nem ígérhetek. A lány ereje ébredezik, ami azt jelenti, hogy már csak nagyon kevés időnk van a kiképzésére, kifutunk az időből.

Riordan gyomra összeszorult. Fogalmam sem volt, hogy olyan súlyos a helyzet, hogy új kiválasztottak ébredjenek.

- Hozd el ide. Itt kell lennie, tudnia kell az igazságot. Küzdenie kell majd. Túl kell élnie. Egyszóval sok feladata lesz. Azt akarom, hogy menj el érte Druida és hozd el nekem Rose Hanigant.

***

április 9., szerda, 21:13 (keleti parti idő szerint)

A Hanigan galéria nagytermében

Nyugati Ötvenegyedik utca- Madison sugárút sarok

New York, New York állam

Ép a helyére igazította az egyik kissé elcsúszott impresszionista képet, amikor valaki illedelmesen megköszörülte a torkát mögöttem. Biztos jele annak, hogy valaki azt akarja, fordulj meg. Megtettem és szembe találtam magam egy tőlem néhány évvel idősebb, húszas évei közepén járó, jól szituált, öltönyös fickóval. Jól nézett ki, de olyan férfi volt, aki semmilyen hatást nem vált ki a megjelenésével. Ilyen alapon akár egy robottal is szembenézhettem volna.

Ő azonban nagy érdeklődéssel fogott velem kezet és mutatkozott be. Talán John volt vagy Mark, esetleg Bob, fogalmam sincs néhány perc múlva már elfelejtettem. Én gyakorlatias ember vagyok, vagyis csak olyan információt tárolok sokáig, amire még szükségem lehet. És hát mit ne mondjak John vagy Mark neve nem ezen dolgok közé tartozott.

- Kiállítás csodás Ms. Hanigan. Véleményem szerint az egyik legjobb a városban.

És mindenki más véleménye szerint is, te seggfej. Bár dicséretként hangzott, mégis volt valami furcsa él a szavaiban, amit nem találtam oda illőnek, mintha burkoltan mégis meg akart volna sérteni.

- Én is így gondolom –Feleltem tömören és mosolyt erőltettem magamra. Már fordultam is volna el, mivel ezzel lezártnak tekintettem a beszélgetésünket. Még legalább 60 másik ilyen pasas várt rám, hogy elmondják a kiállítás remek és milyen jó munkát végeztem.

Alig tettem meg egy lépést, amikor megállított.

- Mit szólna hozzá, ha azt mondanám, hogy riporter vagyok? –Lépet elém ismét.

- Azt mondanám, remek mindenkinek kell egy munka. – Feleltem egy váll rándítás keretében. Nem tudtam, mire akar kilyukadni Bob vagy John, de semmi jó szándékot nem éreztem benne.

- Tudja, Ms. Hanigan, hallani ezt, azt az előző galériánál történő tűzesetről. – A hangja az érzelmek hiányáról árulkodott, de a szeméből tudtam, hogy nagy sztorit szimatol. A testem megfeszült és összeszorítottam a fogaimat.

- Mint például? –Kérdeztem könnyedén, mintha csak a kenyér áráról társalognánk.

Bob boldognak tűnt, hogy megkérdeztem, mintha ezt akartam volna elérni.

- Ugyan… ne próbálja nekem bemesélni, hogy nem tudja, miről beszélek. – Lehalkította a hangját, hogy senki ne hallhassa rajtunk kívül és úgy fojtatta. – Tudom, hogy mit tett, hogy ezzel pedig majdnem megölte a saját apját. Nem tudom miért, vagy pontosan hogy tette, de tudom az igazságot. Tudom, hogy maga volt AZ, aki kigyulladt. Miféle rohadt mutáns maga, Hanigan? Láttam a biztonsági felvételeket.

Kissé belehajolt az arcomba, nyílván fenyegetővé próbálta tenni a kis kinyilatkoztatását, de számomra csak nevetségesen visszataszító volt. Ugyanis ha én mutáns voltam, márpedig valami voltam és nem ember, akkor ő viszont mellettem egy nagyon is törékeny gyenge, kis teremtménye volt az univerzumnak. Színtiszta darwinizmus.

Egyszerűen kifejezve, ha X-menek lettünk volna, én vagyok Jean Grey, Bob meg maximum Varangy.

- Nos, - néztem mélyen a szemébe és kicsit én is közelebb hajoltam. - Akkor azt is tudod, hogy, ha feldühítenek, akkor nagyon könnyek begyulladok. A szó legszorosabb értelmében. Mondd csak Sherlock, te tényleg azért jöttél ide, hogy egy olyan embert fenyegess, aki a puszta akaratával épületeket éget porig.

Bob nagyot nyelt, a halántékán kidagadtak az erek. Nem állt szándékomban felgyújtani a fickót, de szükség törvényt bont. Sosem jött még rá eddig senki, hogy vannak olyan képességeim, amikkel más emberek nem rendelkeznek. És pláne nem fenyegetett még meg senki, hogy ezt az információt nyilvánossá elé tárja, elindítva ezzel az én nagyszabású 21. századi boszorkány üldöztetésemet.

Bob nem igazán találta a megfelelő szavakat, ezért inkább kisegítettem.

- Tűnj el, most és mindörökre. –Mosolyogtam az arcába, mert közben észrevettem, hogy többen is felénk fordultak. Nyílván most azt hiszik, hogy ártatlan flörtölésről van szó. – Tartsd a szád, mert ha bárkinek is szólsz, én megtalállak…

…és megöllek. Nem mondtam ki, de a mondat vége ott lebegett kettőnk között. Tudtam, hogy Bob is megértette a fenyegetésemet, mert pár pillanatig még rám bámult, majd megfordult és kiviharzott, miközben az anyámat, a szenteket és a poklot emlegette egy mondatban.

Úgy éreztem, hogy az egész világ összeesküdött ellenem. Még egy dolog, ami miatt aggódhattam, hogy Bob tartja-e a száját vagy sem. Egyelőre a süllyesztőbe dobtam a gondolatokat és a kiállításra koncentráltam.

Jó sokan eljöttek, az új galéria megnyitójára estélyi ruhás és öltönyös emberek mászkáltak mindenfelé, egyik képtől a másikig. Én is így tettem, kivéve, amikor félbe szakított valaki, aki beakart mutatkozni vagy megakarta dicsérni a kiállítást. Bár nem az én képeim voltak kiállítva mégis a magaménak éreztem őket. Pedig nem voltam festő.

A kedvenc képemhez indultam, ami előtt éppen senki nem ácsorgott. Reméltem, hogy szert tehetek néhány percnyi magányra. A kép egy kis falba süllyesztet helyiségben volt, nem igazán lehetett szobának nevezni, mert csak két, három ember fért be ide egyszerre, de legalább itt elvonulhattam egy időre.

A kép nem volt túl szív derítő, sőt inkább komornak mondanám. Csatateret ábrázolt, rengeteg halottal, kifordult belsőségekkel, leszakadt végtagokkal. Sosem kedveltem az ilyen festményeket és ez sem azért volt a kedvencem, mert véres volt. Sokkal inkább a bíborvörös égen szálldosó fekete holló miatt. A megcsonkolt testek fölött szállt el, mint holmi vészmadár.

Elég jól ismertem az írek mitológiáját, ahhoz hogy tudjam Morrigan isten nőt látom, a megszokott holló alakjában. Az írek harc és halál isten nője holló képében szállt a csaták felett, ha úgy tartotta kedve. A legenda szerint. Gyerek korom óta rettegtem a hollóktól és bármilyen fajta sötét színű madártól, annak a bizonyos egy fekete hollónak köszönhetően, aki végig kísérte az egész életemet és most is biztos voltam benne, hogy ott gubbaszt a galéria előtt villany póznán.

Rohadt madarak.

Tovább bámultam a képet és ne kérdezzék, honnan, de tudtam, hogy valami furcsa dolog történik odakint. Tudtam a bensőmben mintha minden sejtem egyszerre lélegzett volna fel, amikor érzékeltem, ezt az egyszerre ismerős és ismeretlen erőt. Hatalmas erőt. Általában a holló megjelenésénél is tapasztaltam hasonlót, de az kismiska volt ehhez képest. Először azt hittem, az a rohadt madár, valahogy bejutott az épületbe és, azért érzem ilyen erősen a jelenlétét. De nem, az kizárt volt, általában az ablakomon szunyált pár métere tőlem és akkor sem volt ilyen mértékű kisugárzása.

Megfordultam, hogy körülnézzek a teremben, amikor több dolog is történt egyszerre. Először is tudatosult bennem hogy mindenki felszívódott. Szó szerint egy ember sem volt mögöttem, vagy az egész kiállító helyiségben és hangokat sem hallottam. Oké, Rose ne parázz, csak mindenki egyszerre tűnt el, nincs ebben semmi furcsa.

A második dolog, amit észrevettem, hogy mégsem lépett le mindenki, ugyanis egy idegen férfi állt, úgy 10 méternyire tőlem és a hideg végigfutott a hátamon, amikor az arcába néztem. Azonkívül, az egyszerű tényen kívül, hogy ő volt a legvonzóbb férfi, akit egész életemben láttam, ahogy a szemébe néztem azonnal tudtam. Ő volt az. Csak úgy áradt belőle az a megmagyarázhatatlan lüktetés amit, én energiának neveztem, de gőzöm se volt, hogy mi a fene az. Azt is tudtam, hogy ő tüntette el az embereket. Szintén nem tudtam, hogyan de ő volt. Ez a férfi.

Sötét szemével engem méregetett, mintha felmérne. Hirtelen túl szűknek éreztem a fekete ruhát és túl kócosnak a hajam. Ő ész bontóan nézett ki. Sötét szeme és ugyanolyan színű fésületlen kócos haja volt. Magas arc csontja, egyenes orra, éles álla és vastag szemöldöke. Amikor észrevette, hogy figyelem az ajkai lassú, lusta, féloldalas mosolyra húzódott. Mint egy vadászó nagymacska, aki a prédára vár. Az a mosoly sokat ígért, de semmi jót.

Hatalmas termetű volt, lehetett legalább 190 centi és izmos, mint egy díj birkózó, nem hivalkodóan, de pontosan annyira, hogy bárhol fenyegetően hatott a jelenléte. Főleg akkor, ha velem áll szembe és tudom, hogy valahogy most tüntetett el 60 embert.

A korát valahová 28 körülire tettem, de a borostás arca sokat öregített rajta. Hosszú földig érő fekete kabátot viselt, amitől úgy nézett ki, mint a Terminátor. Viszont akkor kizárásos alapon én voltam Sarah Connor.

- Kicsoda maga? – Néztem rá összehúzott szemmel, mire válaszként közelebb lépett. Én pedig hátráltam, még szélesebben elmosolyodott, mintha szórakoztatná a félelmem.

A hangja mély volt, egyszerre lágy és érces.

- Maga Rosaleen Hanigan?

- És maga? –Kérdeztem vissza, habozás nélkül.

Megint közelebb lépett néhányat, én pedig hátráltam, a távolság vészesen csökkent közöttünk.

- Nem bántom. –Mondta magától értetődően, és felemelte a kezét, mintha azt mutatná, hogy nincs fegyvere. Naná, én meg olyan hülye vagyok, hogy, azt hiszem, hogy a kezedben tartod. –A nevem Riordan McNamara.

McNamara. Ő is ír. A név nem volt ismerős fogalmam sem volt, hogy ki ez.

- Hová lett mindenki? –Pislogtam egyet és mire újra kinyitottam a szemem már csak két lépés választott el minket egymástól. A lélegzetem elakadt és azonnal hátrálni kezdem, alig léptem egyet a hátam falba ütközött. Hogy a fenébe mozoghat valaki ilyen gyorsan? Nem is hallottam lépteket.

- Ezt hogy csinálta? –A hangom akaratlanul is megbicsaklott és tisztán kihallatszott belőle a félelem.

- Ügyes trükk, nem? –Pillantott rám lelkesen, mire én ingatni kezdtem a fejem. Nem tudom, mit vártam, talán azt, hogy felébredjek, mert ez csak egy rémálom lehet, vagy azt hogy, mindenki előugorjon a rejtekhelyéről és közöljék, hogy ez csak egy rossz vicc volt.

- Ne jöjjön közelebb. –Figyelmeztettem szinte suttogva, mire kihívást láttam csillanni a szemébe. Mintha azt kérdezte volna, miért ne. Tulajdonképpen erre a kérdésre nem tudtam volna értelmes magyarázatot adni, hiszen a fickó kétszer akkora, mint én, ha akar, olyan könnyen kettétör engem, mint egy ropit.

Azonban volt valami, amiről nem tudott.

Kezdtem érezni az ujjaimban az energiát és pontosan tudtam mi történik a nélkül, hogy lenéztem volna a kezemre. Ami mindig történik, amikor megijedek vagy felbosszantanak. Először csak apró szikrák táncolnak az ujjaim körül, majd fellobban a tűz.

Az ismeretlen szemöldöke egy centit feljebb ugrott, amikor meglátta a lángokat, de nem tűnt különösebben meglepetnek. Az arcomat tanulmányozta miközben halkan füttyentett.

- Ügyes trükk, nem? – Visszahangoztam a szavait. Nem tudom hová lett az előbbi félelmem, de a lángok fellobbanásakor nyomtalanul eltűnt. – Nem tudom ki, vagy mi maga és azt, sem hogy mit akar. De ha még egy lépést közelebb jön, megsütöm, mint egy pulykát.

Ez teljesen igaz volt. Nem tudtam kontrolálni a lángokat, ha túlságosan közel jön, lángra kap nem tudtam volna eloltani, ha akarom se. Azonban a fickó nem tűnt ijedtnek, inkább mintha szórakoztatnám, vagy kihívást jelentenék a számára.

- Ki kell, hogy ábrándítsam, de sajnos én nem fogok olyan könnyen tüzet.

Ismét több dolog történt. A Terminátor csettintett, mire a fények kialudtak a kiállító teremben. Szoros egymásutánban, mintha valaki, vagy valami levágta volna a biztosítékot.

Gondolkodás nélkül az első dolgot tettem, amit minden bölcs ember tette volna, ha fenyegetve érzi az életét. Elfutottam. Sőt, nem csak futottam szinte repültem. Kikerültem a tőlem néhány lépésnyire álló idegent, hogy elérjem valamelyik ajtót. Közben a fülem mellett hallottam a suttogását.

- Csak megnehezíted a dolgokat.

Sikoltottam és futás közbe arra felé csaptam a kezemmel, amerre az arcát reméltem, de csak a levegőbe markoltam bele. Senki sem volt mellettem, csak egy futó árnyék. Hirtelen valami keménybe és mozdíthatatlanba ütköztem. Szinte visszapattantam róla. Ismét sikoltottam, miközben elterültem a földön. Az idegen közvetlenül előttem állt és olajszínű szemével nézett le rám. Még a sötétben is láttam a gonosz csillogást. 

A kezeim még mindig izzottak. Minden felé szikrák borították a ruhámat, de nem ijedtem meg, eddig még sosem gyulladtam ki, ahogy most sem. A szikrák lángokká változtak, amikor az idegen lehajolt és talpra rángatott. A felkaromat ragadta meg én pedig a másik kezemet az ő karjára tettem, mire fájdalmasan felordított. Némi diadalt éreztem az égett hús szagától a levegőben. De mégsem történt az, amit vártam, nem engedte el a kezem, sőt a másik kezét a derekam köré fonta és szorosan magához húzott. Vergődni kezdtem a szorításában, de meg sem tudtam moccanni.

A másik tűzben égő kezemmel a hátára csaptam. Már nem ordított fel, de hallottam, ahogy összecsikordulnak a fogai. El sem tudtam képzelni, hogyan képes ekkora fájdalmat elviselni, de mégsem tett semmit annak érdekében, hogy távol tartson magától. Sőt, a szorítása acél keménnyé vált a derekamon és a kezemen.

- Kapaszkodj. – Ordította a fülembe, először fogalmam sem volt, miért kiabál, aztán meghallottam azt a furcsa hangot, amit, amíg élek sosem felejtek el. Mintha porszívót dugtak volna a fülembe és úgy akarták volna kiszívni az agyam. Már maga a hang is elég szörnyű volt, de a hozzá tartozó nyomás egyszerűen elviselhetetlen. Úgy éreztem szét robban tőle a fejem.

- Tartsd észben, hogyha egy pillanatra is elengedsz, mindketten meghalunk.

Ez volt az utolsó emlékem, ez után ugyanis jó néhány pillanatra elvesztettem az eszméletemet. Nem voltam igazán magamnál, de a bizarr hang hatásokra és a fájdalomra nagyon jól emlékszem.

A szívó érzés felerősödött a testem minden pontján. A sejtjeim egyszerre szűntek meg létezni majd adódtak össze újra egy nagy egésszé. Minden részem lüktetett a tompa a fájdalomtól, amikor ismét padlót éreztem a talpam alatt.

Nehezen kinyitottam a szemem és láttam, hogy egy teljesen más fehér helyiségben vagyunk. A második dolog, amit feltűnt, hogy nem éjszaka van. Egy részem nagyon is jól tudta, hogy este kellene, hogy legyen, de ez akkor nem igazán tudatosult bennem.

Az idegen elengedett és térdre esett közvetlenül előttem. Ekkor jöttem rá, hogy mennyire gyenge vagyok, ugyanis én is majdnem vele terültem el a padlón, amikor már nem tartott a karjában. Lenéztem rá és rettenetes égési sérüléseket láttam a hátán és a felkarján, ahol az én tenyerem volt. Már nem lángoltam, de még most is éreztem a jellegzetes belső forróság.

Akkor először kezdet formálódni a bűntudat, fogalmam sem volt, ki az ismeretlen hová hozott és mit történik körülöttem, de azt tudtam, hogy bántottam méghozzá nagyon súlyosan és segítségre van szüksége. Mielőtt bármit tehettem volna, két fehérbe öltözött ápolónőnek kinéző hölgy rohant ki az egyik zárt ajtó mögül. Ahogy jobban körülnéztem arra is rájöttem, hogy kétségtelenül egy kórházban lehetünk. A két nő hadarni kezdett valami pattogós nyelven, ami szinte sértette a fülemet.

Az egyikük gyors mozdulattal arrébb taszított, hogy, aztán a társával együtt egy közeli ágyra vonszolják az egyébként 190 centis, kicsinek egyáltalán nem mondható férfit. Hosszú percekig néztem, ahogy levágják róla azt, ami megmaradt az ingéből és a kabátjából. Különböző kenőcsös dobozok kerültek elő, majd az egyik nő keze világítani kezdett, mint az enyém is szokott, csak az övé épp nem lángolt. A sebre helyezte a tenyerét, nekem pedig leesett az állam, mert esküszöm, láttam, hogy az égés elkezd visszahúzódni. Sajnos nem tudtam tovább figyelni, mert a hátam mögül lépéseket és egy ajtó jellegzetes nyikordulását hallottam. Amikor megfordultam láttam, hogy egy gyönyörű, fekete hajú nő ront be a helyiségbe, néhány sötét tekintetű, olaj barna bőrű fickóval a háta mögött. A jelenlétük úgy hatott rám mintha pofon vágtak volna. Ugyanaz a természet feletti energia lengte körbe őket ami az idegent csak most sokszorosan éreztem a hatását.

- Mi a franc folyik itt, mit műveltél vele? –Förmedt rám az egyik férfi és provokálóan közel lépett mire én azonnal hátráltam.

- Ha megpróbálsz, hozzá nyúlni megöllek. –Közölte vele a nő hideg, nyugodt hangon, amitől felállt a szőr a hátamon. – Ne feledd, hogy nem tartozol a kedvenceim közé McNab. Ne tedd próbára a türelmemet.

Gőzöm se volt, hogy akarja ez az angyali szépségű, ötven kilós nő kicsinálni az atléta felépítésű kétségtelenül rossz arcú férfit, de úgy tűnt nem viccel. A fickó morgott valami csúnyát és a mögöttem lévő ágyhoz indult ahol az idegen feküdt.

A nő egy pillanatra végigmért engem. Felismertem mit látok a szemében. Színtiszta csodálat volt, mint amikor az anya először pillantja meg az újszülött gyermekét. Kissé megijesztett a tekintete és gyanakvással töltött el de aztán végre elfordult és ő is az idegenre nézett. Én is megfordultam, a férfi akkorra még az ágyon ült és egyenesen engem bámult. A felkarján már semmi sem látszott egy halvány rózsaszín folton kívül, a háta mögött pedig ott volt a világító kezű ápoló.

- Mi történt Riordan? – A nő hangja meglepően ellágyult, amikor a férfira nézett.

Riordan nem nézett rá, ő engem nézett én pedig visszanéztem rá. Semmit nem tudtam kiolvasni a szeméből.

A három közül most egy másik férfi csattant fel, ezúttal a nőhöz fordulva.

- Meg mondtam neked Morrigan hogy mi távol tartjuk magunkat az ügyetektől. Főleg az olyanoktól, mint ez. – Szinte felém köpte a szavakat, mintha még a szájában sem tűrte volna meg őket. Azután Riordanhez fordult. –Neked pedig sosem lett volna szabad elmenned azért a… kislányért. –Láthatóan kereste a megfelelő rám illő szót, majd végül a legkevésbé sértő mellett állapodott meg.

Elérkezettnek láttam az időt arra, hogy végre szert tegyek egy kis tudásra a hol létemet illetően.

- Hol vagyok?

Úgy tűnt senki nem foglalkozik a kérdésemmel.

- Hogy érzed magad? –Fordult az egyik ismeretlen férfi Riordan felé.

- Mi csak főhadiszállásnak hívjuk, egyébként egy másik dimenzióban. –Helyesbítek, rajta kívül senki sem figyelt a kérdésemre. A szavai nem igazán jutottak el az agyamig. – Azonkívül, hogy a hölgy most égetett ki belőlem néhány darabot, kifejezetten jól. –Válaszolta meg a férfi kérdését is, miközben halvány mosollyal az ajkán felém bólintott.

Akkor jöttem rá, hogy miközben őt ez az egész helyzet szórakoztatja miközben engem csak rettegéssel tölt el.

- Jóságos isten. –Riadtan hátrálni kezdtem, de nem igazán volt hova mögöttem három férfi és a Morrigannak nevezett nő állt. – Mik maguk valami emberrablók?

- Szigorúan véve itt csak Riordan az emberrabló. –Szólalt meg az egyik férfi, aki eddig még ki sem nyitotta a száját és nem utolsó sorban ő tűnt a legbarátságosabbnak is.

- Ezzel rohadtul nem fogod megnyugtatni. –Sziszegte az említett és az arca eltorzult, amikor az ápolónő felemelte a kezét a hátáról. Felállt és kinyújtóztatta a tagjait. Hogy az istenbe lehet, hogy eddig nem tűnt fel, hogy félmeztelen? Lehet, hogy a stressz vagy a sokk hatás miatt, de egy ilyen test fogalmam sincs, hogy kerülhette el a figyelmemet. Bronzos bőrrel bevont izmai, kemény hullámokban domborodtak a karján, és a mellkasán, a hasa lapos volt és enyhén kirajzolódó kockákat láttam rajta. Tele volt tetoválásokkal és hegekkel. A beforrt vágások elszórtam helyezkedtek el a hasán és a mellkasán. A tetoválások a felkarját és a mellkasa egyik részét szinte teljesen beborították.

Levegőért kaptam és őszintén reméltem, hogy a teremben lévő összes ember ezt a félelmem nem tudja be, nem pedig annak hogy épp a leggyönyörűbb férfi testet tanulmányoztam, amit életemben láttam.

Ismét a fekete hajú nő vette át az irányítást.

- Mindent elfogunk mondani időben, ígérem, csak…

Ekkor valami nagyon furcsa történt, mármint úgy értem az eddig történtektől is sokkal, sokkal furább. Egy hang szólalt meg a fejemben. Hangosan, tisztán. Erélyes, mély, tekintélyt parancsoló férfi hang volt. Akaratlanul is a kezemet a halántékomhoz kaptam.

- 10 perc múlva ülésezik a Tanács a nagyteremben. Ez mindenkire vonatkozik. Még rád is Loki. Ha valaki nem jelenik meg annak komoly következményei lesznek.