Zen prológus - Watashi jishin no tabi - Az én saját utam

         Susanoot régen nem zavarta ennyire hosszú,kékkel vegyülő haja,de most ennyi várakozás után minden tincse idegesítette, s erőteljesen tépázta selymes hajkoronáját. Aggódott  testvéréért .Tudta jól hogy Tsukuyomi,magába forduló jellem. Ezért küldte pont érte Ko-No Hanát,akinek kedvessége miatt senki nem tud ellen állni. Éppen ezért több volt a soknál,hogy őt…a tengerek istenét,kinek haragjától rettegett a büszke japán nép és függtek jó akaratán,csak úgy megvárakoztassanak. Főleg úgy,hogy végre rászánta magát, hogy bemutatja nekik a kiválasztottját. Áh, igen…a kis kiválasztottja. Csupán 19 éves, mégis így a távolból is tökéletesen elszórakoztatja. Makacssága, felfogása és kiváló harci képességei,már megmutatkoztak,ahogyan az is hogy ki is az édesanyja.Bár az apja egy tetű. Rég nem utált ennyire egy hitvány embert sem. Haah a gondolattól is felforr a vére,ha eszébe jut, hogy az ő kis játéka más kezében van. Dühében nem tudott mást tenni,csak húga oly annyira szeretett cseresznye fájába vágni. Ami sajnálatos módon megadta magát erejének.

    - Hol vannak már ezek a bolondok?Mindjárt kezdődik a műsor és ők pedig csak…csak áááhw – tudta jól hogy egy hisztis gyermek szintjét érte el,de nem zavarta.

   - Susanoo.Nem a fám tehet arról hogy késtünk. – Dorgáló,kedves női hang csendült mögötte,amit akár ezer közül is felismer. Hát vissza tért…és nem egyedül Az örömtől majdnem ugrálni kezdett.Mégis sikerült magát annyira mérsékelnie hogy a kelleténél gyorsabban pördült meg és komisz vigyor kúszott arcára.

  - No lám,no lám. Az elveszett báránykák is ide tévedtek végre?

  -  Japán tenger isten, Susanoo , rég volt már hogy utoljára találkoztunk. – Tsukuyomi…. Mint mindig,egy jégbe fagyott halra emlékeztette. Semmi érzelem, csak a merő unalom és  cél nélküli lét. Drága jó tengerek…. és még ez az ő testvére? Hiszen Susanoo mindig is arról volt híres , hogy imádta élvezni az örökké valóságot. Mindig kipróbálta az új találmányokat,trendeket és nem volt benne szemernyi ön megtartóztatás sem. Amit megkívánt , azt megszerezte magának. Tsukuyomi…a Hold isten,kivel sorsa össze van kötve,a hagyományoknak élt. Örökké csak azt az átkozott égi testet figyelte és mindent feljegyzett. Nem volt élete,nem volt kiválasztottja. Jóformán csak volt. Többet nem is nagyon tudott magáról elmondani. A tökéletes ellentét volt felfedezhető közöttük. Mégis, mindennél jobban megértették a másikat, lehet köze volt ahhoz , hogy a japán istenségek kiközösítették őket. Jobban mondva csak a két férfit, hiszen Hanát még ők is imádták és miatta nem támadták meg a katasztrofális párost. Susanoot éppen ezért idegesítette és keserítette el, testvére változása és a köztük kialakult ridegség. A Hold és a tenger mindig is hatással voltak egymásra. Ahogyan ők is. Hol apály hol dagály volt kapcsolatukban,de jó pár száz éve inkább már csak apály. Susanoo éppen ezért is határozta el, hogy kiválaszt valakit az emberek közül és változást hoz ebbe a tökéletlen merevségbe. Továbbá egy játszó társat is akar. Kevesen tudják, de nagy álma hogy egy tökéletes, önmagához hasonló harcosa legyen. Egy Árnya.

  - Ne légy ilyen formális Bátyám.  – Szavaira csupán egy összehúzott szemöldököt kapott válaszul és Hana aggódó tekintetét. Beállt a csend.

  - Nem tudom hogyan máshogy viselkedhetnék. – Bátyja halk hangja elég volt ahhoz hogy majdnem kiboruljon és ordítson. Hármuk érdekében. Mégis, tudta hogy nem teheti meg. Az csak rontana az amúgy is vacak helyzeten. Ezért csak mély levegőt vett és nyugalmat erőltetett magára.

  - Remélem , hogy ez változni fog miután megmutatok neked valakit. – Préselte ki magából meglepően fagyosan. Ismét csend.

  - Ugyan fiúk , ne veszekedjetek. – Hana nevetve szólalt meg , mégis látszott rajta a szomorúság. Gyűlölte ezt. Gyűlölte, hogy  ezt a kedves lányt el kell szomorítani, gyűlölte azt is hogy bátyja el hidegült tőle, hiszen ők alkották Susanoo családját. Családot mely biztonságot és állandóságot jelentett végtelen életében. Még Tsukuyomin is észrevehető volt egy csipetnyi változás,mert érzelem mentes hangja hirtelen melankólikussá változott.

  - A végén a hatalom miatt elfogunk törni , akárcsak az a fa. – Tudta mire gondolt. A hatalom sok istent megtört már, mert hozzá társult az örökké valóság,a sok erő, a temérdek emlék. A szeretett emberek elvesztése, a hatalmuk lassú elkopása. Ismerték már ezt…nagyon is. Ezeket az isteneket általában jóformán kiradírozták a többiek tudatából. Elfelejtették nevüket, identitásukat, de a tetteik… fent maradtak. Ez volt az intő példa, hogy bárki aki megtörik odavész s megismerkedhet a halállal , ami elkerüli őket.

  - Ugyan-ugyan Tsukuyomi bátyó, ne mondj ilyeneket. Hiszen nézd-  fehér yukatájában szinte a fa mellé reppent és melegen próbálta átölelni a törzset, amit halvány rózsaszín fény vett körül. A fa kezdett eggyé válni, s végül rendbe jött. A törés végleg eltűnt és a fa virágozni kezdett. Kellemes virág illat lengte be a teret, ami mindenkire nyugtatóan hatott.

  - Én nem fogom hagyni, hogy a hatalmam uraljon engem. Én is… Mi is rendelkezünk érzelmekkel.. Bátyám. Te annyit gondolkozol…. még egyszer sem merengtél el azon , hogy miért van ez? Képesek vagyunk változni és én megfogadtam magamnak hogy a te érdekedben… hogy a hármunk érdekében rendbe hozlak. Megérdemled azt hogy észre vedd. Benned is meg vannak ezek az érzések, igaz hogy dermedten, jégbe zártan, de megvannak. Éppen ezért rendbe tudlak hozni.

  - Lehetetlen.

  - Tényleg? Akkor had mutassak meg neked valakit.  Ha ő sem lesz rád hatással , hát rendben a következő 50 évben nem foglak zaklatni. Becsület szavamat adom.

  - Hát legyen. Kiről van szó? – Tsukuyomi üres tekintetében felfedezhető volt egy kis kíváncsiság, viszont Susanoo szemei szinte égtek az izgalomtól, de még hármasuk női tagja is izgatottan szemlélte az új helyzetet.

  - Gyertek. – Vidáman és izgatottan indult meg egy hatalmas tó felé. Egy kis fa híd ívelt át rajta, amit a legjobb faragó művészek alkottak meg a legnagyobb oda figyeléssel. A kis híd közepéig meg sem álltak. Hana egyre kevésbé tudta uralni izgatottságát. Izgett mozgott akár egy gyermek és szinte látszott rajta hogy alig bírja vissza fogni magát.

  - Na,na Suu-chan ki az? Hogy néz ki? Kedves lesz? Fiú lesz vagy lány? Szereti a teát? – Eddig bírta. Kérdések hada zúdult az apró isten nőből.

   - Nyugalom Hana. Nos, szeretném nektek bemutatni az én kiválasztott harcosom – a szavak büszkén hagyták el száját, miközben egy elegáns kéz mozdulattal a tó felé intett, ami elkezdett fodrozódni és egy kép kezdett rajta feltűnni. Egy vigyorgó fekete hajú, kék szemű japán fiú, két gyermekkel szaladgált egy hatalmas cseresznye fa körül. Élettel teli és vidám volt, mozgása akár egy macskáé, egy katana simult vékony hátához. Susanoo büszke vigyorral figyelte és ugyan ezt megtartva fordult bátyja felé, de a döbbenet hamar eltüntette eme arc kifejést az arcáról. Tsukuyomi tágra nyílt szemekkel és enyhén nyitott szájjal nézte a kiválasztottját. Arca enyhén elpirult, mintha a fiúval futna. Mellkasa egyre szaporábban emelkedett. Olyan volt akár a víz felszínre bukkanó fuldokló, aki levegőhöz jut. – Bátyó, úgy nézel ki mint aki éppen az ágyból mászott ki , egy jó és istenes dugás után. – Erre szinte felcsuklott, Hana pedig elpirult.

  - Susanoo!! – egyszerre két hang szelte át a levegőt , majd nevetés hangzott fel.

  - Nos, bemutatom Zen Kurot. Akkor van kedvetek nézni ezt a szórakoztató előadást, amit az én jövendőbeli árnyam fog szolgáltatni?- A mosolya ami eddig pajkos volt,átváltott dölyfösbe és számítóba. Mintha tudná, hogy ezt az estét. se ő, se a testvérei nem fogják feledni.

2012.április 15 (vasárnap) 14:22

Gozen család birtoka

Kyoto,Kitayama hegy

A Kityama hegy tiszta,hideg levegője megborzongatott míg a cseresznye fa érdes ágai nyomtak minden irányból. Muszáj  gyakorolnom és edzenem magam. Bár így bele gondolva nem is muszáj, ha éppen meguntam a Földön eltöltött röpke 19 éve tartó életemet. De ez nincs így. Hála a családom 90 százalékának és a barátomnak.

A barátomnak, aki a fejébe vette hogy bújócskázzunk a testvéreinkkel,mert az olyan kurva jó lesz, gyakorolhatunk is. Persze a shinobi élet ennyiből áll manapság plusz pár apró munkából, de amit hivatalosan kapunk és elérünk az a magas testi képzettség és semmi munka vagy épp felénk mutatott tisztelet,kivéve a félévente megrendezett bemutatókon, ahol a gésák és meikoik felvonulnak majd a három hegy  ősi és erős családja is tart egy harci bemutatót. Ja… lehet ősinek ősi,de hogy erősek alig vannak közöttünk az olyan biztos mint,hogy itt ülök és unom a fejem. Ránk erőltetik,következő generációra az annyira nagyra tartott hagyományokat és elvárják hogy szeressük és tegyük mivel ez a mi „kötelességünk”.

Mondjuk szerintem két dolog kötelező. Élni és meghalni. A többi saját döntésnek kellene lennie. Olyannak mint például az hogy lelógatom a lábam hogy végre 1 óra után megtaláljanak, mivel már csak én hiányzom.  Shin, Yuuki, Sakura, Manami, Shiro és Tora már össze fogtak hogy megtaláljanak. Shin….mindig is jól kijött a fiatalabbakkal,sőt tovább megyek mindenkivel. Míg engem kinéztek  a kék szemem és a viselkedésem miatt, ő az iskolánk hercege volt. Mindenki imádta és tisztelte, a közelébe akartak kerülni és a barátjává válni, de mégis ő olyan távolinak tűnt… És szomorúnak. Mindenkihez kedves volt, senkit sem részesített különleges bánásmódban. Éppen ezért tűnt magányosnak is. Nem lenne teljesen igaz az, hogy ha azt mondanám hogy engem nem tiszteltek, mivel tették, bár teljesen más okokból. Erős voltam, fürge. A lányok szerettek, de én őket nem. Nyíltan vállaltam azt hogy meleg vagyok. Sokan üldöztek ezért és ez segített ahhoz, hogy megismerkedjek Shinnel. Úgy emlékszem mintha tegnap lett volna…. Pedig már 5 éve volt. Shin volt az egyedüli aki észre vette, hogy  hol vagyok, hogy ki vagyok s mire vágyom. Egyik sem volt túl bonyolult, hiszen csak azt akartam hogy valaki… Csak engem lásson és ne a családomat, hogy észre vegyék bennem azt hogy mennyire vágyom arra hogy valaki…szeresse az én korcs lényemet és hogy én is szerelemmel szerethessek. Átlagos élet…. Olyan nagy kérés lett volna? Nem mondanám. Ő is ezt akarta. Bár eleinte úgy indult minden, mint egy barátság. Egy nagyon szoros, mély barátság. Onnantól kezdve , hogy leestem a fáról,  a világaink összekapcsolódtak. Megvédtük egymást, együtt voltunk. Mindig.

Talán… az édesanyámmal van még ilyen kapcsolatom. Mindenki azt mondja olyanok vagyunk mint két tojás. Fekete haj, kék szem ,állhatatos,izgága  természet , karcsú magas test és a szabad akarat tisztelete. Azonban ő behódolt apámnak,ami nagy pazarlás. Én erre képtelen vagyok. Nem akarom hogy az életemet egy semmire kellő irányítsa, aki önmagát sem ismeri. Sok történetet hallok Anyámról.Arról hogy milyen szabad,vad, kitartó és szenvedélyes nő volt. Ezek a tulajdonságok még mindig tükröződnek lágy tekintetében. A négy testvérem közül egyedül én kaptam az ő család nevét. A Kurot. Ami feketét jelent. A többiek a Gozen név dicsőségében élhetnek, míg én egy bérgyilkos családéban. Hiszen anyám, Yume Kuro az egyik legkiválóbb volt. Igaz , hogy a Gozen klán idősebb tagjai közül sokan mondják , hogy könnyen elő fordulhat hogy én vagyok Tomoe Gozen, a híres női szamuráj  reinkarnációja. Bár ezt nagy baromságnak tartom. Tomoe Gozen más volt mint én. Őt az apja nem verte s vetette meg, nem tagadta ki jóformán és ami fontosabb. Nem próbálta megölni. Hát igen… apuci szeretete határtalan… Egy részről hálás vagyok neki. Olyan reflexeket fejlesztettem ki miatta, hogy az irigylésre méltó is lehetne, ahogyan sebességem is. Nem hiába éltem túl eddig.

-       Zeen! – Elsőnek Sakura türelmetlen hangja jutott el a tudatomig. Ő egy elég… Érdekes teremtés így belegondolva. Egyáltalán nem hasonlít a bátyjára. Na jó. Ugyan olyan ész veszejtő szeme van mint Shinnek… De ez minden. Ráadásul a hangja… Ha ideges olyan magasságokat képes megmászni, hogy egy sziréna is irigyelné. Ráadásul a haja olyan baba rózsaszín, hogy az hihetetlen. Főleg úgy, hogy így született.

-       Bátyóóóó. – Shiro hangja már élesebb akár a penge. Egy ilyen feladat közben nem a legelőnyösebb. Elnézően lenéztem. Istenem… Az igazat megvallva nem csodálom. Nem egy türelmes típus. Mindent akar és azonnal. Főleg ha tudja, hogy azt el is érheti ha bedobja magát és vele vannak a társai.

-       Búújj előő!! – Yuuki dallamos kiáltása inkább volt vidámabb. Ő élvezi a legjobban azt , ha kihívások elé állítom a kis csipet csapatot. Inkább az eszét használja, mint hogy fel alá rohangáljon mint Shiro.

-       Hé Zen. Ha nem jössz elő, akkor amíg alszol befestelek rózsaszínre. – Manami a legidősebb közöttünk és egyben a leghatározottabb.  Ami a fenyegetését ijesztővé teszi az , hogy mindig betartja a szavát.

-       Bá-Bátyus… kérleek – Hm… Tora hangja félénk, mint mindig. Hiába gyönyörű és tehetséges kislány, valahol elhagyta az önbizalmát. Remélem az idő segít majd rajta és észreveszi az értékeit. A csapat legnyugodtabb tagja azonban céltudatos volt. Shin egyenesen potenciális rejtekhelyemhez sétált és neki dőlt.

-       .Mikor szándékozol lemászni végre? – Fel sem nézett , úgy kérdezett mintha végig tudta volna hol vagyok,mit csinálok és mikre gondolok. Ezt vártam az én bájos zsarnokomtól.

-       Rögtön percen, amint arrébb mész. – kurjantottam kacagva.

-       Hm? Miért? – Csak most nézett fel. Egy külső szemlélőnek úgy tűnhetne, hogy szenvtelen. Azonban én látom a szemében azt a provokatív,pimasz csillogást.

-       Nem mindegy?! Csak menj már arrébb! Így nem tudok lejönni.

-       Sajnálom, de nincs a terveim között a helyszín elhagyása. – Mű sajnálat… Utálom. De tudod mit szivi? Kihívás elfogadva!

-       Átgondoltad? – Kérdeztem rá komolyan.

-       Át.

-       Hát…én rákérdeztem. – Azzal egy bombát ugrottam a levegőbe, egyenesen a döbbent áldozatomra. Egy nyögéssel földet fogott. Én elnyúltam rajta és szinte dorombolva suttogtam a fülébe – Na, megéri a Nagy Mesterrel kötekedni Csillag virág? – Éreztem enyhe remegését, vágya feltámadását. Az intim szituációt megzavarták a csemeték és a velük egy agyi szinten sodródó nővérem.

-       Ha itt szeretnétek kiélni kételyes vágyaitokat, kérlek szóljatok. Elvinném a 18 év alattiakat. – Tudom hogy Manami , csak viccből mondta, de ahogy végig néztem a testvéreimen pír futott végig az arcomon, sőt lehetséges vajon hogy az ember egész teste elpiruljon? Mert én komolyan úgy érzem hogy még „Kicsi Zen” és pirongva feszeng. Felugrottam Shinről és próbáltam arrébb araszolni és itt a hangsúly a próbáltamon van. Ugyan olyan lendülettel fogtam talajt, mint ahogy felálltam. Pár másodpercig csend volt, de aztán mindenkiből kirobbant a nevetés. Még Torából is… Sőt Shiro még sírt is. Ez nem nagyon segített a zavaromon…

-       Mit ne mondjak Öcsi… Te eléggé béna vagy. – Köszi Manami… ez hiányzott .

-       Zennie.. A rákok elbújhatnak melletted. - Még Shin is?! Na jó.. mi történt ma az emberekkel?! Ez így nem oké, nem vagyok emberi céltábla. Mély levegő. Lassan kifúj. Nem hagyom magam.

-       Én csak megöleltem a Földet! Nektek is meg kellene néha. Nélküle nem lennénk sehol se. Ráadásul manapság mindenki hanyagolja. -  Na látjátok baszd meg… Tudok én értelmes magyarázatot adni.

-       Persze – persze. – Shin mosolyogva borzolta össze a hajam. Most is fel kell magamnak jegyeznem, hogy mennyire imádom ha hozzám ér. Olyan mint ha egy csipetnyi békességet nyernék, majdhogynem megváltást. A legjobb érzések egyike, egészben tart. Ahogy végig vezettem tekintetem a jelenlevő publikumon megakadt a szemem Torán. Igaz mosolygott, de a szemében láttam hogy valami bántja. Nem igaz hogy ezek a kretének nem veszik észre… Enyhén megböktem a társaság másik, érettnek titulált férfi tagját és enyhén húgom felé biccentettem. Értette a célzást és enyhén bólintott.

-       Ideje vissza mennünk. – derűsen nézett le a többiekre, mire lelkes moraj futott végig.

-       Anyu biztos főzött valami istenit. – Shiro szinte már nyáladzott, ami olyanná tette mint valami bolondos kiskutya.

-       Talán csinált egy kis miso levest – Drága jó ég…még Yuuki is csatlakozott hozzá.

-       Akkor indulás. – Manami szemei is éhesen villantak. Így a nagy főnök asszony engedélyével mindenki menni készült. Kivéve persze engem.

-       Én és Tora még maradunk egy kicsit – szúrtam közbe sietve , hogy hamarabb lelépjenek. Csak egy bólintást kaptam válaszul, de Tora máris feszülté vált.Elég hamar felszívódtak, de ő egy árva szót nem szólt. Hát… így ezzel előrébb nem nagyon jutok . – Hugi.. Most már elmondhatod mi bánt. – gyengéden szóltam hozzá, akár egy kis sebzett állathoz, de így is megrezzent. Lassan mellé lépkedtem, leültem és az ölembe húztam. Ütemesen simogatni kezdtem puha, fekete tincseit.

-       Mond Bátyus…

-       Hm?

-       Apa… Miért jár a rossz nénikhez? – A francba… A jó büdös francba. Az  vén balfasz nem igaz , hogy legalább előttük nem próbálja leplezni. Hát igen. Családi titok. Az apám kurvázni jár. Ugye milyen fenomenális? – Anya… Nagyon szomorú emiatt. Látom rajta. – Ez…

-       Tora… - nem mondhatok semmi felelőtlen dolgot. Nem törhetem még jobban össze az ő törékeny lelki világát. – Ő.. csak nem akarja bántani a Mamát… Ezért megy oda. – A faszt. Egyszerűen csak nem tud csomót kötni a farkára, ráadásul bekattant és fél Anyától. De ezt nekik…soha nem kell megtudniuk. Még van valami… Ennyi nem váltja ki Torából ezt, mivel a korához képest túl érett, de egyben túlságosan ártatlan és vak hogy ennek nagy jelentőséget tulajdonítson. – De van még valami igaz?

-       Nem…

-       Tora.

-       Azt mondta soha nem leszek méltó a nevemhez és hogy nincs bennem elég tehetség és kitartás ahhoz hogy olyan erős legyek mint Tomoe. Azt mondta… Nem harcolhatok azokért akiket szeretek. – Lassan kezdtek peregni a könnyei. Magamhoz húztam és szorosan öleltem.

-       Tudod Tora…a neved azt jelenti tigris. Egy tigris nem sírhat egyedül soha.

-       Bátyus…

-       Tomoe Gozen… egy bátor nő volt. Amikor ő élt, egy nőnek kevesebb esélye volt rá , hogy szabadon cselekedjen. Megszabott útjuk volt. Gyengének voltak bélyegezve. Azonban ő szembe ment mindennel. Erős volt. Bármikor lehetsz olyan erős mint ő. Csak kövesd a saját utad, ne érdekeljen senki véleménye és ami a legfontosabb. Ne felejts el önmagad lenni. Mindig harcolhatsz azokért akiket szeretsz. A harcnak nem csak egy fajtája van. Mellettük lehetsz a legrosszabb pillanataikban , hogy segíts legyőzni önmagukat, de ugyan úgy mellettük lehetsz akkor is ha bántják őket, mellettük lehetsz akkor is ha ők nincsenek jelen és a becsületükre törnek  és vált vállnak vetve harcolhatsz velük a közös céljaitokért. Érted Törpicsek? Akit meg akarsz védeni , azt megvédheted. Gátat ebben csak te magad szabhatsz. – Éreztem ahogy apró teste megremeg, majd mély levegőt vesz. Elhúzódott és határozott arcocskával, könnyes szemmel nézett rám.

-       Erős leszek és megvédjelek. Megvédem a Mamit is és a többieket. – Büszke mosoly kúszott arcomra.

-       Ez az én húgom – Összeborzoltam fésült haját, mire felfújta az arcát. – Javítom. Ez az én CUKI húgom. – a büszkeségben már pimaszság vegyült. De ennyi kellett neki , hogy nevetésben törjön ki.

-       Moo bátyóóó. Nem vagyok cuki. – Apró lábával dobbantott, akár egy mérges mókus, mire szinte reszkettem a visszafojtott nevetéstől. Egy ideig még bolondoztunk, játszottunk. Mentségemre legyen mondva hogy néha mindenkinek kellenek ilyen napok. Azonban egy érzés egyre növekedett bennem. De egyszer csak hangos léptek zaja ütötte meg a fülem. Valaki rohant felénk.

-       Zen! Zen! Könyörgöm siess. – Manami hangja kétségbe esett volt és ijedt. Egyáltalán nem volt rá jellemző.

-       Ha elfogyott a miso leves az nem érdekel. – Próbáltam elviccelni, hátha valamit csak túlreagál.

-       Apa… Apa rájött hogy te és Shin és nálunk volt és nagy baj van,Mama próbálta… Igazán. Shiro.. Yuuki… -  Megmerevedtem. Sietve rohantam a fához aminek az ágai közé rejtettem reggel a katanám. Ahogy sikerült elő ásni, a leggyorsabb tempómra váltva rohantam a Gozen ház felé. Csak had érjek oda időben… Könyörgöm Istenem… Ne engedd hogy bajuk legyen. Bármit csak őket ne. A 20 perces utat jóval rövidebb idő alatt tettem meg. A kaput szinte berúgtam, de bár ne tettem volna. Lefagytam amint megpillantottam a kertet. Édesanyám a fára felkötve szakadt ruhában, testvéreim a földön hevertek pihegve és meghurcolt állapotban. Sakura hastól vállig fel volt vágva és Shin… Vérbe fagyva feküdt, kardját markolva. Apám felette állt. Nem bírtam..Nem nem nem nem. Ilyen nem létezik. Gyengének éreztem magam, múlandónak.

-       Dögölj meg te Démon! – apám üvöltése térített magamhoz.  Hezitálás nélkül kirántottam a kardom és eldobtam a hüvelyt. Ugyan abban a pillanatban elrugaszkodtam és közéjük vetettem magam. Apámat tébolya erősebbé tette. Alig bírtam távol tartani a pengét attól a személytől aki a világomat jelentette.

-       Zehn… Kérlek.. Menekülj.. Neh – halkan beszélt, közben vér buggyant elő szájából.

-       Hallgass csak a kis buzira, te gyáva féreg. Pont olyan vagy mint a semmire kellő anyád. Amint veled és a kis szerelmeddel végeztem ő is megkapja a büntetését.- Szinte fröcsögte minden szavát. Az alkohol szúrós szagát hozta magával a legáramlás. De a mondandójára…ez nem volt mentség. Több volt a soknál. Büszkeségem és dühöm elborított. Elütöttem apám kardját, majd támadásba lendültem. Kíméletlen voltam és készen álltam rá hogy megöljem. Az agyamat egyre jobban ellepte a fekete köd. Jobbról, balról,alulról, felülről. Az oldalát céloztam és átdöftem a bordái között. Felüvöltött. Mélyen belül elégedettség töltött el. A földre zuhant és csak nyöszörgött.  Ezt kihasználva testvéreim felé vettem az irányt. Hál istennek… Semmilyen maradandó sérülést nem szenvedtek. Felraktam őket a teraszra. Majd Shin mellé telepedtem.

-       Hé nagyfiú… Kelj fel. Itt ne merj hagyni. Ki fog meg szidni ha csúnyán beszélek?- Kérdeztem rá kétségbe esetten. Hiszen ezt utálta a legjobban.. Hátha..

-       Te semmire kellő dög. – hörgő, undorító szavak. Az apámnak nevezett embertelen ember már csak erre képes. Fél szemmel felé sandítottam amikor megláttam, hogy kardját egyenesen anyám combjába szúrja. Megmerevedtem.

-       Engedd el őt…de most! – a mondat vége már ordítva hagyta el a számat. Gondolkodás nélkül ugrottam fel és vetődtem felé. A kardom úgy hasította a levegőt mint apám testét. Gyorsan, precízen. Azonban arra nem gondoltam hogy a pengéje megcsúszik és felmetszi Mama vállát. Hangosan szusszantam fel,de amikor ezt látta egy undorító mosollyal Shin felé dobott egy tőrt. Egyenesen a tüdejébe talált. Ebben a pillanatban minden lelki furdalás nélkül levágtam a biológiai apám karját. Sőt többet akartam. Megölni. Azonban Shin lényegesebb ennél. Eldobtam a kardom és  felé futottam.

-       Nem , nem , nem. Shin maradj velem. Hallod?! – vér folyt ki a szájából. Hörögve vette a levegőt.

-       Zen..Sze…szeretlek örökké- szinte lehelte a szavakat, lassan és vérrel hagyták el csodálatos száját.

-       Én is.. Könyörgöm maradj. Nem olyan súlyos ám a helyzet. – Rezignáltan nevettem fel. De ekkor hirtelen minden elcsendesült. A fák hulló levelei megdermedtek, a pár méterrel arrébb lévő tó pedig elkezdett izzani. Minden kékbe váltott. A víz felszínén hirtelen megjelent két alak. Egy kékes hajú, kimonós fazon és egy rózsaszín hajú,yukatás lány. Ennél több figyelmet nem nagyon szenteltem rájuk,mivel lekötötte a figyelmen hogy Shin jóformán megdermedt. Ahogy mindenki más is. Kétségbe esetten néztem szét.

-       Nyugalom. – Szólalt meg egy kedves női hang – Nem lesz semmi bajuk , amíg így tartjuk őket. – Szavai megnyugtattak, egyben enyhe félelmet keltettek bennem.

-       Kik vagytok? – kérdeztem rá halkan, rekedten .

-       Susanoo vagyok, ő pedig a Ko-no Hana. – Ezúttal a férfi válaszolt, bár mi…?

-       Most nem vagyok olyan hangulatban , hogy a hülyeséget hallgassam. – Vetettem oda fog hegyről.

-       Hmm… Akkor sem , ha felajánlanám  , hogy  a szeretőd túl élje és a családodat rendbe hoznám? -  A szavai apró reményt keltettek bennem.

-       Tényleg… képes vagy rá?

-       Hát eddig nagyon úgy néz ki. – vigyorogva közölte, mégis a tekintete komoly volt –Hana , kérlek nézd meg őket. – parancsoló hangjára a lány máris intézkedni kezdett. Elsőnek Shirohoz és Yuukihoz lépett. Pár percig pepecselt, majd rózsaszín fény vette őket körül. Egy ideig világítottak, majd teljesen épek lettek. Legalábbis innen nézve. Ezután Mamához lépett. Hozzá máshogyan viszonyult. Óvatosan. De ott is megismétlődött a jelenség. Sakurát csak megnézte, majd Shinre vetette jáde zöld szemét, ami elkezdett izzani akár egy lámpás.

-       Sajnos…nem tudom mind a kettejüket megmenteni… Azzal túl lépnék egy határt, ami után büntetést kapnánk…Választanod kell…, hogy vagy a fiú vagy a lány térjen vissza az életbe. Lefagytam. Ismét. Ehhez… nekem nincs jogom… Mégis..miért? – Annyiban segíthetek, hogy a fiút képessé teszem arra , hogy kommunikáljon. A többi csak rajtatok áll. – Szomorúság érződött minden szavából. Ezzel ellentétben a kék hajú, állítólagos Susanoo csak meredt rám. Végig húzta kezét Shin teste felett, mire az megremegett. Kapkodva kezdett el levegőt venni. Látszott hogy tényleg nincs sok ideje hátra.

-       Shin..

-       Mentsd meg a húgom.. ő… még olyan fiatal. – Még így is vér szivárgott szájából, mégis szemeiben elszántság égett.

-       De – szavamba vágott.

-       Megleszel nélkülem. Ahogyan ő is. Könyörgöm Zen. Védd meg őt és harcolj értünk és azokért akik félnek és szenvednek. Istennő… Kérlek vedd el az életem s ruházd át akaratom húgomra. – kedvesen, esdeklően nézett rá. Könnyek kezdtek el folyni az arcomon.

-       Nem lehet… Nélküled nem vagyok képes semmire. - Hiába szólongattam, csak mosolygott rám,rendíthetetlenül s örökké.- Ne… ne… - Nem tudtam másra gondolni. A lelkem, a szívem, az agyam, a lényem szerves része le lett pecsételve azzal az örök mosollyal. Meredten ültem. A könnyeim akár az eső cseppek úgy peregtek arcomon, de elálltak. A lelkemben lévő fájdalmat, nem lehet könnyekben mérni. Elpusztult a világ. Kialudt a Napom. Halványan érzékeltem , hogy valaki letérdelt mellém.

-       Figyelj rám Zen Kuro. Az életét áldozta érted és a húgáért. A céljaiért. Kész vagy rá , hogy elfogadd az utad és harcolj az oldalamon? Képes vagy mindent eldobni mégis önmagad maradni azért , hogy azok éljenek akiket szeretsz s közben te is? Képes vagy az emberek könnyei és fájdalmai ellen harcolni? – Nem mozdultam. Védeni…?  Harcolni...? Képes leszek ezekre még valaha?  Eszembe jutott amit Torának mondtam…A  mi döntésünk lenne? Ha ez így van akkor…

-       Igen.

-       Biztos vagy benne?

-       Igen.

-       Akkor állj fel és gyere. – Felállt és megfogott. Nem eresztett akár egy örvény. Sakura körül cseresznye virág szirmok táncoltak, haja sötét lett mint az Övé volt.

-       Mi történik vele?

-       Hana felébreszti a lelkében szunnyadó erőt,de ahogy nézem megfelelő kiválasztott lesz számára. – Itt már nem tudta elrejteni a hangjában lévő elégedettséget.

-       Mi lesz a családommal?

-       Élni fognak és – Közbe vágtam

-       Ez az egy a lényeg. – Elismerően nézett rám, aminek más esetben örültem volna, de nem most, s nem ma.

-       El akarsz búcsúzni valakitől?

-       Nem.

-       Miért? – A hangjában valódi döbbenet volt.

-       Nem akarom , hogy hiú reményeket tápláljanak a vissza jövetelemről. – Válaszoltam őszintén, amire ismét büszke tekintetet kaptam.

-       Azért az anyáddal beszélni fogsz. - Kijelentett nem kért. Úgy látszik ebben hasonlítunk. – Szükséged van innen valamire?

-       Kérek pár órát, hogy mindent elintézzek. - Kellenek hát…fegyverek,fényképek és ehhez hasonló apró emlékek. Azonban elsőnek teljesen más irányba kell mennem. Lassan, nehezen indultam el a házba egy doboz gyufáért. Amikor kiértem és a kapu felé vettem az irányt, megragadta  a kezem.

-       Hová mész? – kérdezett rá enyhén felháborodott hangon.

-       A közelbe. Nemsokára jövök. Addig…vigyázzatok Sakurára. - Ennyit mondtam, s nem többet. Lehet a hangomban érződő fájdalom, vagy a mai napra való tekintettel nem kérdezett többet. Én pedig csak mentem és mentem. Körülbelül 40 perc alatt értem el ahhoz a bizonyos fához. Ez az a cseresznye fa ahol Shin elmondta hogy szeret, ahol elsőnek egyesültünk, ahol..minden kezdődött s ér véget. Leültem vele szemben és csak néztem és emlékeztem. A boldogságra,a szeretetre, a sok nevetésre és végtelen örömre. Ami mind a múlté. Ez…túl sok. Miért pont én? Miért pont ma? Nem tudom mennyi idő telt el, de egy puha kéz érintésére néztem fel, bár elég homályosan de láttam a fekete haj koronát és kék világító szemet. Ez pedig egy emberre illet.

-       Anya…Hogy hogy? A sérülésed?

-       Jöttem búcsúzni és volt egy olyan érzésem hogy ide jössz… Tiszteletben tartom az akaratod, ezért hoztam ezt is. – egy kannát emelt fel karcsú kezeivel amiből benzin szag áradt.

-       A sérüléseid?

-       Ha ember lennék, nagyobb gondot jelentenének.

-       Ha ember…?

-       Fiam… Én egy tengu vagyok.

-       Tengu?

-       Félig holló, félig ember. A női tenguk nagyon ritkák…és erősek. Mind a szél hatalmával bírnak, ahogyan kiválasztott utódaik is.

-       Mi van? - hangomba több felháborodás vegyült, mint szerettem volna.

-       Nálad jött ki az én származásom… Te félig tengu vagyok. Sajnálom.. az egészet. Ha apád nem jött volna rá, akkor minden máshogyan alakult volna.

-       A múlt az a múlt…nem tudod megváltoztatni. – vetettem oda.

-       Igen.. De attól még vágyhatom a megváltoztatását. Susanoo… Jól ki fog tanítani… A tengerek hatalmával is bírni fogsz. Erős leszel kicsim.. Tudom, de ígérd meg hogy nem veszítesz. – Elszántam s szigorúan nézett rám, én pedig csak bódultam bólintottam. Elégedettség ült ki arcára, felállt s elém térdelt. Apró puszit hintett arcomra. – Összepakoltam neked mindent, de várni fogom azt hogy haza gyere… ahogyan a testvéreid is. – Ezzel felállt s elsétált. Egy ideig még meredten figyeltem távolodó alakját, majd összeszorítottam a fogaim. Ez így… nem igazságos. Felkaptam a kannát és a fa felé iramodtam. Alig választott el pár méter amikor , kicsavartam és lelocsoltam a növényt. Elhajítottam az üres tárolót elhajítottam. A gyufa gyorsan meg gyulladt és a fa is hamar lángra kapott. Égett s perzselt , akár régen a szerelmünk és ugyan olyan hirtelen tűnik is el. Érzelmek, emlékek, gondolatok, életek, emberek. Minden a fával égett. Hagytam hogy a meleg levegő felperzseljen és felszárítsa a könnyeim. Végig ott maradtam, amíg a fa lángolt. Álltam és vártam. Szenvedtem és újra és újra meghaltam. Amikor már kihűlt vissza indultam. Magam mögött hagyva az érzelmeimhez hasonlóan elszenesedett fát.  Alig értem az erdőbe, amikor szemben találtam magam Susanooval.

-       Ez elég metaforikus volt. – mondta elgondolkodva.

-       Tudom. – a hangom fáradt volt és nyúzott.

-       Indulunk. Hana és Sakura már elmentek.

-       Értem.

-       Készülj fel, a kiképzés durva lesz, viszont erős leszel sőt tovább megyek. A legerősebb.

-       Biztos vagy benne?

-       Igen. Hiszen te leszel az én kardom, ahogyan én a te erőd egy részének forrása. Te leszel az árnyékom. – Csak bólintani voltam képes. Csak egy futont kérek… vagy szilárd talajt. Mégis egy hatalmas víz kapun keresztül elhagytam mindenemet .Ezt sem furcsálltam mivel mindenemet az kötötte le hogy egyedül maradtam.

    *                  *         *     *              *       *                *               *

2014.április 9

Elmerengve néztem a Holdat. Ma egyszerűen túl káprázatos ahhoz , hogy csak úgy elsuhanjak felette. Szemet gyönyörködtető, szív melengető és magányos.

Két év telt el azóta a tragikus nap óta. Két rohadt hosszú év. Tele edzéssel, verejtékkel, vérrel, bánattal, harccal. Sakurával, Hanaval és Susanooval közel kerültünk egymáshoz. Susanooban megleltem a tökéletes edző partnerem, aki kifáraszthatatlan és mindig kész egy jó harcra vagy ugratásra. Megtanultam azt is , hogy minden mosollyal, vidáman, tökéletesen és zenesen kell csinálni. Ezzel elégedett mindenki. Igaz be kell vallanom, hogy harcokat egyre jobban szeretem. Így hát ha több hasznom lesz majd. Igaz, az biztos hogy erősebb lettem. Susanoo.. kegyetlen, brutális, gyors, precíz és kreatív harcos. Nem értem hogy-hogy . Még a gondolatomat sem tudtam befejezni, mivel egy férfi hang szólalt meg a fejemben.Erélyes, mély, tekintélyt parancsoló hang volt. Ösztönösen ráfigyeltem.

       - 10 perc múlva ülésezik a Tanács a nagyteremben. Ez mindenkire vonatkozik. Még rád is Loki. Ha valaki nem jelenik meg annak komoly következményei lesznek. – Ezután csend következett. Éreztem ahogyan Susanoo megjelent mögöttem.

     - Biztos vagy benne, hogy menni akarsz?

     - Igen.

       - Még akkor is, hogy ha más lesz?

       - Nem lehet más, mivel szilárd elképzeléseim vannak.

       - Hmm? Tényleg? Két év alatt csak sikerült megtalálni az utad?

       - Már előtte is tudtam hogy mi az.

        - És elárulod nekem is?

        -Megvédeni… azok akik szeretnek s szeretve vannak… Ez az én saját utam.

Rose prológus

Morrigan hosszú vörös, fekete tincsekbe vegyülő haja volt az első, amit Riordan McNamara megpillantott, amikor a csarnokba lépett. Abban a másodpercben az istennő felé fordult és szélesen elmosolyodott.

- Úgy örülök, hogy látlak Riordan.

- Ez kölcsönös. – Bólintott felé a férfi udvariasan. – Úgy hallottam, valami fontos dologról akarsz velem beszélni.

- Nos, igen.  Tudod mostanában… aggódom.

- Aggódsz? Kiért? Értem? –Már maga a tény hogy Morrigan aggódik, is lenyűgözte Riordant, az meg hogy érte már csak hab volt a tortán.

- Ugyan Riordan, te is tudod, hogy mire célzok. Eltávolodtál mindentől az utóbbi időben. Félek, hogy…

- Nem kell neked semmitől félni Morrigan tökéletesen jól vagyok. Nem távolodtam én sehova.

Szigorú pillantást vetett rá, abból a fajtából, amelyikre csak a több ezer éves isten nők képesek.

- Mind ketten tudjuk, hogy igazam van. Nem érdekel már semmi, nem csinálsz semmit, nem törődsz olyan dolgokkal, ami eddig foglalkoztattak. Ez… ezen nagyon sokan átesnek Riordan a magány a halhatatlanság mellékhatása. Mindeninek eljön az életébe egy időszak, amikor szembesül ezzel.

- Nem vagyok magányos. –Csattant fel Riordan a kelleténél talán egy kicsit hangosabban. –Morrigan nekem csak térre van szükségem, nincs szó itt magányról. – Riordan tényleg nem gondolta magányosnak magát. Voltak társai, barátai, ellenségei. Sok nő is megfordult az ágyában. Azt pedig, hogy lélekben mindegyiküktől kilométerekre állt, már nem óhajtotta elárulni Morrigannak.

- Mondhatsz, amit csak akarsz Druida, de én a saját szememnek hiszek. És igenis ezt látom.

Riordan csak a szemét forgatta, gondolván nőkkel nem érdemes vitatkozni, főleg a több ezer éves halálistennőkkel nem.

- Ezért kapsz tőlem egy feladatot. –Jelentette be váratlanul és olyan vidámsággal, mintha az öt éves gyerekével közölte volna, hogy állatkertbe mennek.

- Morrigan. – Mordult fel fájdalmasan vontatott hangon a férfi. – Már jó néhány éve nem vállalok semmit. Ez most sem változott. Akármi is az nem én vagyok rá a megfelelő ember. És ha most megbocsájtasz…

Visszafordult az ajtó felé, és távozni készült, de a terveit éles női kiáltás szakította félbe

- Te csak ne fordíts hátat nekem Druida. – A mennyezeten apró villámok cikáztak végig, egy pillanatra nappallá téve az éjszakát.

- Talán kicsit túl komolyan veszed magad, Morrigan. Csak nem az év anyukája címre pályázol? –Fordult vissza Riordan bosszúsan.  A villámok eloszlottak fejük fölül és Morrigan hangja is szokásos bársonyos macska dorombolásra hasonlított.

- Segíteni akarok, nevezd, aminek akarod, Riordan.

- Nem vállalok semmit már…

- Túlságosan régóta. Kijöttél a gyakorlatból, te voltál a legjobb Druidám és most meg, olyan vagy, mint egy visszavonult Keresztapa. Ez már nekem is kezd lassan megalázó lenni.

- Hűha, már popkult utalásokat is használsz, miket hagyhattam ki az utóbbi pár évben. –Riordannak hirtelen eszébe jutott az isten nő utolsó mondata. –Várj csak… te most provokálni próbálsz engem?

- Ó… ugyan dehogy. –Legyintett nagyvonalúan Morrigan, ami nála egyértelműen olyasmit jelentett, hogy ”igen provokállak”. – Csak közöltem a tényeket, tudod, itt náluk folyamatosan pletyka tárgya vagy. Gondolj csak bele jobban, a nagymester egyszer csak visszavonul és a normális emberek életét próbálja élni, aminek mondanom sem kell, semmi értelmét nem látom. Te nem arra teremtetettél, hogy ember legyél Riordan, ne csodálkozz, ha az emberek társadalma kivet magából. –A férfi állkapcsa megfeszült, de inkább befogta a száját. –Sokan azt hiszik meghaltál, vagy, hogy valaki elvette a képességeidet, vannak olyanok, akik azt terjesztik átpároltál a másik oldalra. Így én is céltábla leszek Riordan. És azt nem hagyom, nem fogom saját magam fárasztó találgatásoknak kitenni a te kényed kedved miatt.

Riordan számára Morrigan viselkedése puszta hisztinek tűnt, ami semmiben sem különböztette meg az isten nőt egy 21. századi amerikai nőtől.

- Nos, Morrigan rendben van. Had halljam, mit akarsz.

Olyan széles mosoly volt a beleegyezése ajándéka, ami még talán egy kicsit a férfi fagyos szívét is meghatotta. Morrigan csettintett intett egyet a tenyerével és a csarnok egy csodás festménye helyén egy új kép jelent meg. Pontosabban nem is képe volt, inkább egy ablak egy másik helyre. Riordan nem tudtam megállapítani, hogy ez a múlt vagy a jelen, de igazából már nem is érdekelte.

Egy lány volt ott, ha jól látta egy könyvtárban lehetett és egy asztalnál olvasgatott. Arcát gyenge fény rajzolta körbe, amikor felpillantott a könyvéből és megvillant a szeme.

Sugárzott belőle a fiatalság és az élet.  Riordan hirtelen öregnek, tehetetlennek és szerencsétlennek érezte magát, pedig jól tudta, hogy milyen erős és tisztában volt a képességeivel is. De ahogy ránézett a lányra, akiből csak úgy sugárzott az életerő hirtelen kettőséget érzett. Túl sokat élt már, de elég volt a lányra vetnie még egy pillantást és egyből meggyőződött arról, hogy tovább élni érdemes, mert ebből az egészből sohasem elég.

Burjánzó vörös haj korona vette körül a kerek arcát. Jól láthatóan ír volt, persze nem csak a haja vagy a sugárzóan zöld szeme miatt, de egyszerűen a tartásából a szája és az orra ívéből is meglátta benne az ősi vér vonalat. Határozott szemöldöke volt, magas arc csontja és olyan hosszú szempillái hogy lehetetlen volt nem azokra figyelnem, amikor pislogott. A szája bármiféle rúzs nélkül is vöröses árnyalatú volt és olyan telt, hogy Riordan már a gondolatba is beleborzongott, hogy…

- Ne is gondolj rá Druida. –Parancsolt rá Morrigan, éles hangján. – Nem azért vagyunk itt, hogy te meg a lány gazdagítsátok a földet néhány helyes kis ír kölyökkel. Azonnal verd ki a fejedből.

- Amikor legutóbb találkoztunk még nem voltál gondolat olvasó, ha jól emlékszem. – Vetette fel neki, de közben le sem vette a szemét a képről, a lány közben lapozott, valami olyasmit olvashatott, amit viccesnek talált, mert széles mosoly terült szét az arcán.

- Ugyan Riordan a férfiak azok férfiak. – Jelentette ki Morrigan, ezt a csodálatos örökérvényű mondatot. – Mindegy, hogy melyik évszázad, ország vagy időzóna. Sőt az is hogy milyen nő. Elég egy csábos mosoly, egy kerek csípő és máris más üzemmódba kapcsoltok át.

Riordanben felötlött a gondolat, hogy Neki vajon mennyire kerek a csípője, de mivel még mindig ült, ezért nem tudott eleget tenni a kíváncsiságának, így inkább a tárgyra tért.

- Kicsoda ő, Morrigan? Miért mutatod meg ezt nekem?

Pár másodpercig a halálistennő is a festményre meredt, majd válaszolt.

- Ő itt a kiválasztottam, a neve Rosaleen Hanigan. Azért muta…

- Várjunk csak –emelte fel a kezét Riordan zavarodottan. –Azt mondod ő a Kiválasztott? Nagybetűvel, mennydörgéssel meg minden?

Morrigan tágra nyílt szemekkel nézett rá és lassan bólintott.

- Az nem lehet… de hátha… - nem igazán találta a megfelelő szavakat. Tudta, hogy egy újabb kiválasztott megjelenése mit jelent, és azzal is tisztában volt, hogy ha ez a kiválasztott Morriganhez tartozik, akkor talán a helyzet sem olyan rózsás, mint amilyennek eddig hitte.

Mielőtt feltehette volna a kérdéseit Morrigan beszélni kezdett.

- Tudod, mostanában csendesség volt. Tényleg igazi nyugalom. Te is visszavonulhattál, sok más druidával együtt, mi is pihenhettünk egy kicsit. Azonban úgy tűnik, valami ismét közeleg és semmi jót nem ígérhetek. A lány ereje ébredezik, ami azt jelenti, hogy már csak nagyon kevés időnk van a kiképzésére, kifutunk az időből.

Riordan gyomra összeszorult. Fogalmam sem volt, hogy olyan súlyos a helyzet, hogy új kiválasztottak ébredjenek.

- Hozd el ide. Itt kell lennie, tudnia kell az igazságot. Küzdenie kell majd. Túl kell élnie. Egyszóval sok feladata lesz. Azt akarom, hogy menj el érte Druida és hozd el nekem Rose Hanigant.

***

április 9., szerda, 21:13 (keleti parti idő szerint)

A Hanigan galéria nagytermében

Nyugati Ötvenegyedik utca- Madison sugárút sarok

New York, New York állam

Ép a helyére igazította az egyik kissé elcsúszott impresszionista képet, amikor valaki illedelmesen megköszörülte a torkát mögöttem. Biztos jele annak, hogy valaki azt akarja, fordulj meg. Megtettem és szembe találtam magam egy tőlem néhány évvel idősebb, húszas évei közepén járó, jól szituált, öltönyös fickóval. Jól nézett ki, de olyan férfi volt, aki semmilyen hatást nem vált ki a megjelenésével. Ilyen alapon akár egy robottal is szembenézhettem volna.

Ő azonban nagy érdeklődéssel fogott velem kezet és mutatkozott be. Talán John volt vagy Mark, esetleg Bob, fogalmam sincs néhány perc múlva már elfelejtettem. Én gyakorlatias ember vagyok, vagyis csak olyan információt tárolok sokáig, amire még szükségem lehet. És hát mit ne mondjak John vagy Mark neve nem ezen dolgok közé tartozott.

- Kiállítás csodás Ms. Hanigan. Véleményem szerint az egyik legjobb a városban.

És mindenki más véleménye szerint is, te seggfej. Bár dicséretként hangzott, mégis volt valami furcsa él a szavaiban, amit nem találtam oda illőnek, mintha burkoltan mégis meg akart volna sérteni.

- Én is így gondolom –Feleltem tömören és mosolyt erőltettem magamra. Már fordultam is volna el, mivel ezzel lezártnak tekintettem a beszélgetésünket. Még legalább 60 másik ilyen pasas várt rám, hogy elmondják a kiállítás remek és milyen jó munkát végeztem.

Alig tettem meg egy lépést, amikor megállított.

- Mit szólna hozzá, ha azt mondanám, hogy riporter vagyok? –Lépet elém ismét.

- Azt mondanám, remek mindenkinek kell egy munka. – Feleltem egy váll rándítás keretében. Nem tudtam, mire akar kilyukadni Bob vagy John, de semmi jó szándékot nem éreztem benne.

- Tudja, Ms. Hanigan, hallani ezt, azt az előző galériánál történő tűzesetről. – A hangja az érzelmek hiányáról árulkodott, de a szeméből tudtam, hogy nagy sztorit szimatol. A testem megfeszült és összeszorítottam a fogaimat.

- Mint például? –Kérdeztem könnyedén, mintha csak a kenyér áráról társalognánk.

Bob boldognak tűnt, hogy megkérdeztem, mintha ezt akartam volna elérni.

- Ugyan… ne próbálja nekem bemesélni, hogy nem tudja, miről beszélek. – Lehalkította a hangját, hogy senki ne hallhassa rajtunk kívül és úgy fojtatta. – Tudom, hogy mit tett, hogy ezzel pedig majdnem megölte a saját apját. Nem tudom miért, vagy pontosan hogy tette, de tudom az igazságot. Tudom, hogy maga volt AZ, aki kigyulladt. Miféle rohadt mutáns maga, Hanigan? Láttam a biztonsági felvételeket.

Kissé belehajolt az arcomba, nyílván fenyegetővé próbálta tenni a kis kinyilatkoztatását, de számomra csak nevetségesen visszataszító volt. Ugyanis ha én mutáns voltam, márpedig valami voltam és nem ember, akkor ő viszont mellettem egy nagyon is törékeny gyenge, kis teremtménye volt az univerzumnak. Színtiszta darwinizmus.

Egyszerűen kifejezve, ha X-menek lettünk volna, én vagyok Jean Grey, Bob meg maximum Varangy.

- Nos, - néztem mélyen a szemébe és kicsit én is közelebb hajoltam. - Akkor azt is tudod, hogy, ha feldühítenek, akkor nagyon könnyek begyulladok. A szó legszorosabb értelmében. Mondd csak Sherlock, te tényleg azért jöttél ide, hogy egy olyan embert fenyegess, aki a puszta akaratával épületeket éget porig.

Bob nagyot nyelt, a halántékán kidagadtak az erek. Nem állt szándékomban felgyújtani a fickót, de szükség törvényt bont. Sosem jött még rá eddig senki, hogy vannak olyan képességeim, amikkel más emberek nem rendelkeznek. És pláne nem fenyegetett még meg senki, hogy ezt az információt nyilvánossá elé tárja, elindítva ezzel az én nagyszabású 21. századi boszorkány üldöztetésemet.

Bob nem igazán találta a megfelelő szavakat, ezért inkább kisegítettem.

- Tűnj el, most és mindörökre. –Mosolyogtam az arcába, mert közben észrevettem, hogy többen is felénk fordultak. Nyílván most azt hiszik, hogy ártatlan flörtölésről van szó. – Tartsd a szád, mert ha bárkinek is szólsz, én megtalállak…

…és megöllek. Nem mondtam ki, de a mondat vége ott lebegett kettőnk között. Tudtam, hogy Bob is megértette a fenyegetésemet, mert pár pillanatig még rám bámult, majd megfordult és kiviharzott, miközben az anyámat, a szenteket és a poklot emlegette egy mondatban.

Úgy éreztem, hogy az egész világ összeesküdött ellenem. Még egy dolog, ami miatt aggódhattam, hogy Bob tartja-e a száját vagy sem. Egyelőre a süllyesztőbe dobtam a gondolatokat és a kiállításra koncentráltam.

Jó sokan eljöttek, az új galéria megnyitójára estélyi ruhás és öltönyös emberek mászkáltak mindenfelé, egyik képtől a másikig. Én is így tettem, kivéve, amikor félbe szakított valaki, aki beakart mutatkozni vagy megakarta dicsérni a kiállítást. Bár nem az én képeim voltak kiállítva mégis a magaménak éreztem őket. Pedig nem voltam festő.

A kedvenc képemhez indultam, ami előtt éppen senki nem ácsorgott. Reméltem, hogy szert tehetek néhány percnyi magányra. A kép egy kis falba süllyesztet helyiségben volt, nem igazán lehetett szobának nevezni, mert csak két, három ember fért be ide egyszerre, de legalább itt elvonulhattam egy időre.

A kép nem volt túl szív derítő, sőt inkább komornak mondanám. Csatateret ábrázolt, rengeteg halottal, kifordult belsőségekkel, leszakadt végtagokkal. Sosem kedveltem az ilyen festményeket és ez sem azért volt a kedvencem, mert véres volt. Sokkal inkább a bíborvörös égen szálldosó fekete holló miatt. A megcsonkolt testek fölött szállt el, mint holmi vészmadár.

Elég jól ismertem az írek mitológiáját, ahhoz hogy tudjam Morrigan isten nőt látom, a megszokott holló alakjában. Az írek harc és halál isten nője holló képében szállt a csaták felett, ha úgy tartotta kedve. A legenda szerint. Gyerek korom óta rettegtem a hollóktól és bármilyen fajta sötét színű madártól, annak a bizonyos egy fekete hollónak köszönhetően, aki végig kísérte az egész életemet és most is biztos voltam benne, hogy ott gubbaszt a galéria előtt villany póznán.

Rohadt madarak.

Tovább bámultam a képet és ne kérdezzék, honnan, de tudtam, hogy valami furcsa dolog történik odakint. Tudtam a bensőmben mintha minden sejtem egyszerre lélegzett volna fel, amikor érzékeltem, ezt az egyszerre ismerős és ismeretlen erőt. Hatalmas erőt. Általában a holló megjelenésénél is tapasztaltam hasonlót, de az kismiska volt ehhez képest. Először azt hittem, az a rohadt madár, valahogy bejutott az épületbe és, azért érzem ilyen erősen a jelenlétét. De nem, az kizárt volt, általában az ablakomon szunyált pár métere tőlem és akkor sem volt ilyen mértékű kisugárzása.

Megfordultam, hogy körülnézzek a teremben, amikor több dolog is történt egyszerre. Először is tudatosult bennem hogy mindenki felszívódott. Szó szerint egy ember sem volt mögöttem, vagy az egész kiállító helyiségben és hangokat sem hallottam. Oké, Rose ne parázz, csak mindenki egyszerre tűnt el, nincs ebben semmi furcsa.

A második dolog, amit észrevettem, hogy mégsem lépett le mindenki, ugyanis egy idegen férfi állt, úgy 10 méternyire tőlem és a hideg végigfutott a hátamon, amikor az arcába néztem. Azonkívül, az egyszerű tényen kívül, hogy ő volt a legvonzóbb férfi, akit egész életemben láttam, ahogy a szemébe néztem azonnal tudtam. Ő volt az. Csak úgy áradt belőle az a megmagyarázhatatlan lüktetés amit, én energiának neveztem, de gőzöm se volt, hogy mi a fene az. Azt is tudtam, hogy ő tüntette el az embereket. Szintén nem tudtam, hogyan de ő volt. Ez a férfi.

Sötét szemével engem méregetett, mintha felmérne. Hirtelen túl szűknek éreztem a fekete ruhát és túl kócosnak a hajam. Ő ész bontóan nézett ki. Sötét szeme és ugyanolyan színű fésületlen kócos haja volt. Magas arc csontja, egyenes orra, éles álla és vastag szemöldöke. Amikor észrevette, hogy figyelem az ajkai lassú, lusta, féloldalas mosolyra húzódott. Mint egy vadászó nagymacska, aki a prédára vár. Az a mosoly sokat ígért, de semmi jót.

Hatalmas termetű volt, lehetett legalább 190 centi és izmos, mint egy díj birkózó, nem hivalkodóan, de pontosan annyira, hogy bárhol fenyegetően hatott a jelenléte. Főleg akkor, ha velem áll szembe és tudom, hogy valahogy most tüntetett el 60 embert.

A korát valahová 28 körülire tettem, de a borostás arca sokat öregített rajta. Hosszú földig érő fekete kabátot viselt, amitől úgy nézett ki, mint a Terminátor. Viszont akkor kizárásos alapon én voltam Sarah Connor.

- Kicsoda maga? – Néztem rá összehúzott szemmel, mire válaszként közelebb lépett. Én pedig hátráltam, még szélesebben elmosolyodott, mintha szórakoztatná a félelmem.

A hangja mély volt, egyszerre lágy és érces.

- Maga Rosaleen Hanigan?

- És maga? –Kérdeztem vissza, habozás nélkül.

Megint közelebb lépett néhányat, én pedig hátráltam, a távolság vészesen csökkent közöttünk.

- Nem bántom. –Mondta magától értetődően, és felemelte a kezét, mintha azt mutatná, hogy nincs fegyvere. Naná, én meg olyan hülye vagyok, hogy, azt hiszem, hogy a kezedben tartod. –A nevem Riordan McNamara.

McNamara. Ő is ír. A név nem volt ismerős fogalmam sem volt, hogy ki ez.

- Hová lett mindenki? –Pislogtam egyet és mire újra kinyitottam a szemem már csak két lépés választott el minket egymástól. A lélegzetem elakadt és azonnal hátrálni kezdem, alig léptem egyet a hátam falba ütközött. Hogy a fenébe mozoghat valaki ilyen gyorsan? Nem is hallottam lépteket.

- Ezt hogy csinálta? –A hangom akaratlanul is megbicsaklott és tisztán kihallatszott belőle a félelem.

- Ügyes trükk, nem? –Pillantott rám lelkesen, mire én ingatni kezdtem a fejem. Nem tudom, mit vártam, talán azt, hogy felébredjek, mert ez csak egy rémálom lehet, vagy azt hogy, mindenki előugorjon a rejtekhelyéről és közöljék, hogy ez csak egy rossz vicc volt.

- Ne jöjjön közelebb. –Figyelmeztettem szinte suttogva, mire kihívást láttam csillanni a szemébe. Mintha azt kérdezte volna, miért ne. Tulajdonképpen erre a kérdésre nem tudtam volna értelmes magyarázatot adni, hiszen a fickó kétszer akkora, mint én, ha akar, olyan könnyen kettétör engem, mint egy ropit.

Azonban volt valami, amiről nem tudott.

Kezdtem érezni az ujjaimban az energiát és pontosan tudtam mi történik a nélkül, hogy lenéztem volna a kezemre. Ami mindig történik, amikor megijedek vagy felbosszantanak. Először csak apró szikrák táncolnak az ujjaim körül, majd fellobban a tűz.

Az ismeretlen szemöldöke egy centit feljebb ugrott, amikor meglátta a lángokat, de nem tűnt különösebben meglepetnek. Az arcomat tanulmányozta miközben halkan füttyentett.

- Ügyes trükk, nem? – Visszahangoztam a szavait. Nem tudom hová lett az előbbi félelmem, de a lángok fellobbanásakor nyomtalanul eltűnt. – Nem tudom ki, vagy mi maga és azt, sem hogy mit akar. De ha még egy lépést közelebb jön, megsütöm, mint egy pulykát.

Ez teljesen igaz volt. Nem tudtam kontrolálni a lángokat, ha túlságosan közel jön, lángra kap nem tudtam volna eloltani, ha akarom se. Azonban a fickó nem tűnt ijedtnek, inkább mintha szórakoztatnám, vagy kihívást jelentenék a számára.

- Ki kell, hogy ábrándítsam, de sajnos én nem fogok olyan könnyen tüzet.

Ismét több dolog történt. A Terminátor csettintett, mire a fények kialudtak a kiállító teremben. Szoros egymásutánban, mintha valaki, vagy valami levágta volna a biztosítékot.

Gondolkodás nélkül az első dolgot tettem, amit minden bölcs ember tette volna, ha fenyegetve érzi az életét. Elfutottam. Sőt, nem csak futottam szinte repültem. Kikerültem a tőlem néhány lépésnyire álló idegent, hogy elérjem valamelyik ajtót. Közben a fülem mellett hallottam a suttogását.

- Csak megnehezíted a dolgokat.

Sikoltottam és futás közbe arra felé csaptam a kezemmel, amerre az arcát reméltem, de csak a levegőbe markoltam bele. Senki sem volt mellettem, csak egy futó árnyék. Hirtelen valami keménybe és mozdíthatatlanba ütköztem. Szinte visszapattantam róla. Ismét sikoltottam, miközben elterültem a földön. Az idegen közvetlenül előttem állt és olajszínű szemével nézett le rám. Még a sötétben is láttam a gonosz csillogást. 

A kezeim még mindig izzottak. Minden felé szikrák borították a ruhámat, de nem ijedtem meg, eddig még sosem gyulladtam ki, ahogy most sem. A szikrák lángokká változtak, amikor az idegen lehajolt és talpra rángatott. A felkaromat ragadta meg én pedig a másik kezemet az ő karjára tettem, mire fájdalmasan felordított. Némi diadalt éreztem az égett hús szagától a levegőben. De mégsem történt az, amit vártam, nem engedte el a kezem, sőt a másik kezét a derekam köré fonta és szorosan magához húzott. Vergődni kezdtem a szorításában, de meg sem tudtam moccanni.

A másik tűzben égő kezemmel a hátára csaptam. Már nem ordított fel, de hallottam, ahogy összecsikordulnak a fogai. El sem tudtam képzelni, hogyan képes ekkora fájdalmat elviselni, de mégsem tett semmit annak érdekében, hogy távol tartson magától. Sőt, a szorítása acél keménnyé vált a derekamon és a kezemen.

- Kapaszkodj. – Ordította a fülembe, először fogalmam sem volt, miért kiabál, aztán meghallottam azt a furcsa hangot, amit, amíg élek sosem felejtek el. Mintha porszívót dugtak volna a fülembe és úgy akarták volna kiszívni az agyam. Már maga a hang is elég szörnyű volt, de a hozzá tartozó nyomás egyszerűen elviselhetetlen. Úgy éreztem szét robban tőle a fejem.

- Tartsd észben, hogyha egy pillanatra is elengedsz, mindketten meghalunk.

Ez volt az utolsó emlékem, ez után ugyanis jó néhány pillanatra elvesztettem az eszméletemet. Nem voltam igazán magamnál, de a bizarr hang hatásokra és a fájdalomra nagyon jól emlékszem.

A szívó érzés felerősödött a testem minden pontján. A sejtjeim egyszerre szűntek meg létezni majd adódtak össze újra egy nagy egésszé. Minden részem lüktetett a tompa a fájdalomtól, amikor ismét padlót éreztem a talpam alatt.

Nehezen kinyitottam a szemem és láttam, hogy egy teljesen más fehér helyiségben vagyunk. A második dolog, amit feltűnt, hogy nem éjszaka van. Egy részem nagyon is jól tudta, hogy este kellene, hogy legyen, de ez akkor nem igazán tudatosult bennem.

Az idegen elengedett és térdre esett közvetlenül előttem. Ekkor jöttem rá, hogy mennyire gyenge vagyok, ugyanis én is majdnem vele terültem el a padlón, amikor már nem tartott a karjában. Lenéztem rá és rettenetes égési sérüléseket láttam a hátán és a felkarján, ahol az én tenyerem volt. Már nem lángoltam, de még most is éreztem a jellegzetes belső forróság.

Akkor először kezdet formálódni a bűntudat, fogalmam sem volt, ki az ismeretlen hová hozott és mit történik körülöttem, de azt tudtam, hogy bántottam méghozzá nagyon súlyosan és segítségre van szüksége. Mielőtt bármit tehettem volna, két fehérbe öltözött ápolónőnek kinéző hölgy rohant ki az egyik zárt ajtó mögül. Ahogy jobban körülnéztem arra is rájöttem, hogy kétségtelenül egy kórházban lehetünk. A két nő hadarni kezdett valami pattogós nyelven, ami szinte sértette a fülemet.

Az egyikük gyors mozdulattal arrébb taszított, hogy, aztán a társával együtt egy közeli ágyra vonszolják az egyébként 190 centis, kicsinek egyáltalán nem mondható férfit. Hosszú percekig néztem, ahogy levágják róla azt, ami megmaradt az ingéből és a kabátjából. Különböző kenőcsös dobozok kerültek elő, majd az egyik nő keze világítani kezdett, mint az enyém is szokott, csak az övé épp nem lángolt. A sebre helyezte a tenyerét, nekem pedig leesett az állam, mert esküszöm, láttam, hogy az égés elkezd visszahúzódni. Sajnos nem tudtam tovább figyelni, mert a hátam mögül lépéseket és egy ajtó jellegzetes nyikordulását hallottam. Amikor megfordultam láttam, hogy egy gyönyörű, fekete hajú nő ront be a helyiségbe, néhány sötét tekintetű, olaj barna bőrű fickóval a háta mögött. A jelenlétük úgy hatott rám mintha pofon vágtak volna. Ugyanaz a természet feletti energia lengte körbe őket ami az idegent csak most sokszorosan éreztem a hatását.

- Mi a franc folyik itt, mit műveltél vele? –Förmedt rám az egyik férfi és provokálóan közel lépett mire én azonnal hátráltam.

- Ha megpróbálsz, hozzá nyúlni megöllek. –Közölte vele a nő hideg, nyugodt hangon, amitől felállt a szőr a hátamon. – Ne feledd, hogy nem tartozol a kedvenceim közé McNab. Ne tedd próbára a türelmemet.

Gőzöm se volt, hogy akarja ez az angyali szépségű, ötven kilós nő kicsinálni az atléta felépítésű kétségtelenül rossz arcú férfit, de úgy tűnt nem viccel. A fickó morgott valami csúnyát és a mögöttem lévő ágyhoz indult ahol az idegen feküdt.

A nő egy pillanatra végigmért engem. Felismertem mit látok a szemében. Színtiszta csodálat volt, mint amikor az anya először pillantja meg az újszülött gyermekét. Kissé megijesztett a tekintete és gyanakvással töltött el de aztán végre elfordult és ő is az idegenre nézett. Én is megfordultam, a férfi akkorra még az ágyon ült és egyenesen engem bámult. A felkarján már semmi sem látszott egy halvány rózsaszín folton kívül, a háta mögött pedig ott volt a világító kezű ápoló.

- Mi történt Riordan? – A nő hangja meglepően ellágyult, amikor a férfira nézett.

Riordan nem nézett rá, ő engem nézett én pedig visszanéztem rá. Semmit nem tudtam kiolvasni a szeméből.

A három közül most egy másik férfi csattant fel, ezúttal a nőhöz fordulva.

- Meg mondtam neked Morrigan hogy mi távol tartjuk magunkat az ügyetektől. Főleg az olyanoktól, mint ez. – Szinte felém köpte a szavakat, mintha még a szájában sem tűrte volna meg őket. Azután Riordanhez fordult. –Neked pedig sosem lett volna szabad elmenned azért a… kislányért. –Láthatóan kereste a megfelelő rám illő szót, majd végül a legkevésbé sértő mellett állapodott meg.

Elérkezettnek láttam az időt arra, hogy végre szert tegyek egy kis tudásra a hol létemet illetően.

- Hol vagyok?

Úgy tűnt senki nem foglalkozik a kérdésemmel.

- Hogy érzed magad? –Fordult az egyik ismeretlen férfi Riordan felé.

- Mi csak főhadiszállásnak hívjuk, egyébként egy másik dimenzióban. –Helyesbítek, rajta kívül senki sem figyelt a kérdésemre. A szavai nem igazán jutottak el az agyamig. – Azonkívül, hogy a hölgy most égetett ki belőlem néhány darabot, kifejezetten jól. –Válaszolta meg a férfi kérdését is, miközben halvány mosollyal az ajkán felém bólintott.

Akkor jöttem rá, hogy miközben őt ez az egész helyzet szórakoztatja miközben engem csak rettegéssel tölt el.

- Jóságos isten. –Riadtan hátrálni kezdtem, de nem igazán volt hova mögöttem három férfi és a Morrigannak nevezett nő állt. – Mik maguk valami emberrablók?

- Szigorúan véve itt csak Riordan az emberrabló. –Szólalt meg az egyik férfi, aki eddig még ki sem nyitotta a száját és nem utolsó sorban ő tűnt a legbarátságosabbnak is.

- Ezzel rohadtul nem fogod megnyugtatni. –Sziszegte az említett és az arca eltorzult, amikor az ápolónő felemelte a kezét a hátáról. Felállt és kinyújtóztatta a tagjait. Hogy az istenbe lehet, hogy eddig nem tűnt fel, hogy félmeztelen? Lehet, hogy a stressz vagy a sokk hatás miatt, de egy ilyen test fogalmam sincs, hogy kerülhette el a figyelmemet. Bronzos bőrrel bevont izmai, kemény hullámokban domborodtak a karján, és a mellkasán, a hasa lapos volt és enyhén kirajzolódó kockákat láttam rajta. Tele volt tetoválásokkal és hegekkel. A beforrt vágások elszórtam helyezkedtek el a hasán és a mellkasán. A tetoválások a felkarját és a mellkasa egyik részét szinte teljesen beborították.

Levegőért kaptam és őszintén reméltem, hogy a teremben lévő összes ember ezt a félelmem nem tudja be, nem pedig annak hogy épp a leggyönyörűbb férfi testet tanulmányoztam, amit életemben láttam.

Ismét a fekete hajú nő vette át az irányítást.

- Mindent elfogunk mondani időben, ígérem, csak…

Ekkor valami nagyon furcsa történt, mármint úgy értem az eddig történtektől is sokkal, sokkal furább. Egy hang szólalt meg a fejemben. Hangosan, tisztán. Erélyes, mély, tekintélyt parancsoló férfi hang volt. Akaratlanul is a kezemet a halántékomhoz kaptam.

- 10 perc múlva ülésezik a Tanács a nagyteremben. Ez mindenkire vonatkozik. Még rád is Loki. Ha valaki nem jelenik meg annak komoly következményei lesznek.